Békekamu: A politika szövevényes valósága
Magyarország politikai színpadán ismét egy olyan mozzanatot láthatunk, amely a karaktergyilkosságok rendszeres fegyvertárának ékes példája. Ami egykoron egy-egy elhibázott beszédkiszóláson alapult, mára mesterfokon űzött manipulációvá vált. A félig kimondott szavak kiforgatása, majd végletekig való túlhajtása az aktuális közellenség elkészítéséhez újra és újra megmutatja, hogy mennyire zsigeri alapokon működik a hatalmi pozíciók megőrzésének mechanizmusa.
Szalay-Bobrovniczky Kristóf legutóbbi esete pontosan ezt tükrözi. A mantra világos: mindenki gyanús, mindenki támadó, hacsak nem áll be teljes lojalitással a kormányzó erő retorikája mögé. Az önellentmondó nyilatkozatok azonban az évek során egyre nagyobb tornyot építettek, s a saját hazugságaiban vergődő rendszer bizony könnyen saját csapdájává válhat.
A háborús árnyékban szövődő békepolitika
Szalay-Bobrovniczky által elmondottak a geopolitikai valóság talaján alapulnak: a 2014-es krími invázió mindent megváltoztatott. Az addig álmos hátországnak tekintett térség egy pillanat alatt lépett háborús árnyékba, megkívánva a korábbi „kirakat” hadseregek alapvető átszervezését és modernizációját. A NATO keleti szárnyában megszilárdult a stratégiai cél: egy olyan szárazföldi haderő kiépítése, amely bármely agresszort, így az orosz fenyegetést is képes elrettenteni.
Ezzel szemben Magyarország úgy viselkedett, mintha e geopolitikai nyomás nem is létezne. Miközben a honvédelmi reformok lomha ütemben haladnak, s jócskán alulmúlják a lengyel vagy román példákat, az ország külpolitikájában mégis zajlik a sajátos „békeharcos” narratíva erőltetése. A fegyverkezés, amely Magyarország mély transformációja lehetne, inkább csak egy látványos szándék marad, míg a valódi szövetségesek erőteljesebb válaszlépéseivel valós párhuzamok nem vonhatók.
Hatalmi retorika és önellentmondások
A helyzet iróniája szinte tapintható. Az elmúlt időszakban a magyar politikai gépezet egyre inkább széttartó üzenetei, valamint azok ütközése csak növelte a bizalmatlanságot és zavart. Orbán Balázs például a „békeharc” melletti kampány közepette képes volt kritikus szavakat megfogalmazni az 1956-os forradalom hőseivel szemben – azzal az eseménnyel, amely valós történelmi példája a szabadság és ellenállás eszméjének.
Mindezek fényében a „békehit” hirdetése válik egyfajta politikai oxymoronná, amikor a kormányzat saját képviselői olyan kijelentéseket tesznek, melyekből lényegében a háború mint szükséges eszköz tűnik elő a béke érdekében. Ez a kommunikációs káosz nem csupán hitelteleníti az üzeneteket, hanem további fényt vet a hatalom ambivalenciájára és zavarosságára.
Következmények és megítélés
Az önellentmondásos politika könnyen válhat önmérgező rendszerré. Az egyszerűség és átláthatóság kulcsa helyett Magyarországon folyamatosan a retorikai akrobatika és a manipuláció uralkodik. Ez a viselkedésforma nemcsak saját szavahihetőségét rombolja, hanem kérdésessé teszi azt is, hogy a választópolgárok meddig lesznek hajlandók elfogadni ezeket az átlátszó húzásokat anélkül, hogy szélesebb körű következményekhez vezetne.
Mert végső soron egy rendszeren belül, amely mindenkit hülyének néz, a legnagyobb tévedés az lehet, ha egyszer saját magát is ebbe a kategóriába számolja.
Forrás: nepszava.hu/3278883_bekekamu
