Bethlen Gábor és Orbán Viktor: Külpolitikai analógiák és a történelmi kontextus
Orbán Viktor külpolitikáját vizsgálva gyakran felmerül a kérdés, hogy mennyire hasonlítható Bethlen Gábor politizálásához, aki a 16. és 17. század fordulóján a Kelet és Nyugat közötti egyensúlyozás mesterének számított. Egy történelemtanár ismerősöm érve szerint Bethlen stratégiája, mely a török birodalom és Európa közötti lavírozáson alapult, előrevetíti a miniszterelnök jelenlegi orosz- és európa- orientált politikájának hasonlóságait. Azonban, habár sokan vitatják, hogy a történelmi helyzetek párhuzamba állíthatók, érdemes elgondolkodni ezen az analógián, mind a közműveltség, mind a miniszterelnök politikai döntéseinek nagy történelmi kontextusban való értelmezésén.
A történelmi hiba, amelyet sokan elkövetnek, ha analógiákat keresnek a múltban, figyelmen kívül hagyják a konkrét helyzetek háttérinformációit. Bethlen idejében a török birodalom már évtizedek óta jelen volt Magyarország területén; a budai vár 1540 körüli elvesztése óta a törökök dominálták Keskeny-Európa keleti felét. A Habsburgok, amelyek kezdetben reméltek támadni a török ellen, végül maguk is megrekedték belháborúik között, míg a francia érdekelt volt a Habsburgok gyengítésében, ezzel együttműködve az oszmánokkal. Bethlen felismerte, hogy a Habsburgok nem lesznek képesek önállóan felszámolni a török uralmat, valamint hogy a legfontosabb európai hatalom, Franciaország, sokkal inkább a saját érdekeit követi, mintsem a török uralom visszaszorítását szorgalmazná.
Ez a helyzet, amely Bethlent „törökbaráttá” tette, a legfrissebb történetekben nem talál egyenértékű párhuzamokat. Ha felmerül a kérdés, hogy a 20. században kinek a helyzete hasonló Bethlenéhoz, talán a hidegháború korának magyar kommunista politikusai, például Aczél György és Nyers Rezső figurája fuvarozhat valami analógiát. Tényleges oroszbarátként ezért bárki kételkedne ezeknek a politikusoknak a hagyományos értelemben vett orientációjába. Ezek az politikai játékosok formálisan Moszkva érdekei mentén mozgott, bár a külpolitikai együttműködés több szempontból is megkérdőjelezhető volt.
Az iszlám, mint a zsidó-keresztény hagyomány örököseként, nem a legradikálisabb muszlim irányzatok értékeire támaszkodva terjesztette befolyását, hanem a török birodalom hagyományos érdekeinek mentén. Hasonlóan, a szovjet kommunizmus is a nyugat-európai progresszió örököseként hirdette magát, de sajátosságaik nem követték a legradikálisabb csoportok politikáját. A szatellit államok fenntartásának fő célja a hűség volt, és a belpolitikában a szovjet intézkedéseket nem kényszerítettek rá.
Az ötvenes évek Nyugata is megosztott volt, hiszen Amerika, Franciaország és más nyugati hatalmak geopolitikai érdekek mentén módosítgatták a háborús stratégiájukat. Ugyanarról az Európáról beszélhetünk; az USA szándéka, hogy a brit és francia befolyást gyengítse, új irányvonalakat rajzol, ahogy a NATO egyre inkább töredezettebbé vált. Az erőfeszítések a Nyugat terjeszkedésére nem támogatták a kelet-európai függetlenségi törekvéseket, ahogyan Bethlen idején sem.
Ma Orbán Viktor külpolitikai döntései nem egy zsenialitás eredményei, hanem inkább arról árulkodnak, hogy az európai stabilitás céljait teljesen figyelmen kívül hagyják, mintha a török birodalom gyengülésének nyújtott volna hasznos tanulságot. Az 1820-as évek vízválasztója az orosz és nyugati erők közötti viszonyban teret nyitott a görög szabadságharc eszméinek, míg Orbán politikai attitűdje esetében nem más, mint a nemzetközi színtérre való kockázatos kihívás.
A XXI. században Orbán kapcsolatai Oroszország felé hibásan egy régi, feledésbe merült modellt próbálnak követni, miközben figyelmen kívül hagyják a korszak történelmi tanulságait; egyik-másik negatívan hat a magyar érdekekre a nemzetközi színtéren, ezzel szemben a geopolitikai egyensúly felborításával a regionális diplomáciai stabilitás felbomlását okozhatják.
