UTÓPIA-E A KÖZÖS BIZTONSÁGI TÉR?
A világrend alakulása nem csupán véletlen műve, hanem a politikai döntéshozók tudatos választásain múlik. Kérdés, hogy hány politikai vezető ébred rá arra, hogy a jövő biztosítéka nem az erőszak, hanem a béke lehetőségén alapul. Az erőszakos politizálás vége és a fegyverkezés korlátozása kulcsfontosságú lépés lenne, mivel a háborús ipar gazdagodását a társadalmak emberi szenvedése fizeti meg. Vannak azonban olyan vélemények, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy a nemzeti biztonság érdekében elengedhetetlen a haza védelme, ugyanakkor a hosszú távú stabilitás nem a fegyverkezési versenytől, hanem a gazdasági együttműködésektől függ.
A mai világban a militarizmus dominál, ami nemcsak a diplomáciai szándékok hiányát, hanem a nagyhatalmak közötti konfliktusok fokozódását is jelzi. Az erőfőnökök célja nem a béke, hanem a stratégiai érdekek dominálása, ami a feszültség növekedését és újabb konfliktusok eszkalálódását vonja maga után. Ha ez a helyzet továbbra is fennmarad, a világ egy új kötött rendszert öltöztethet magára, amely a régi erődök leomlásával és a fegyverkezési verseny erősödésével jár.
Ezek a folyamatok a globális biztonság csökkenéséhez vezetnek, valamint a nemzetközi feszültségek növekedéséhez, ami akár a világ végéhez is elvezethet. A politikai döntéshozóknak ideje lenne olyan biztonsági kereteket kialakítani, ahol minden nemzet biztonságban érezheti magát, és ahol a megfelelő mechanizmusok segíthetnek az erőszak megelőzésében.
Történelmi példaként említhetjük az Európai Uniót, amely két, korábban ellenséges nemzet, a német és a francia közötti megbékélésre épül. Az 1951-ben történt Szén- és Acélközösség megalakulása óta a gazdasági együttműködés számos aspektusa kiterjedt a külpolitikára és a védelmi politikára is. Az egykori békét kereső hat állam ma már huszonhét tagú közösséggé fejlődött, amely folyamatosan bővülhet.
Kis államként fontos felismernünk, hogy a közös biztonsági zónák garantálják a résztvevők közötti egyenlőséget, függetlenül azok méretétől vagy erejétől. Míg az érdekszférák logikája kirekesztő, a közös biztonsági keretek befogadók. A békesség megteremtésének érdekében talán még inkább érdemes lenne ezen a vonalon gondolkodni, mintsem az ellenségeskedés felé sodródni.
A veszélyek és kockázatok között nem lehet bízni abban, hogy a részleges békekötések vagy tűzszünetek visszaszorítják a konfliktust. A fegyveres megállapodások a tüzet lefojthatják, de a konfliktus gyökerei továbbra is fennmaradnak. A tárgyalások jelenlegi állapotai zsákutcába jutottak; ilyenkor érdemes figyelembe venni Dwight Eisenhower elméletét, miszerint a már elakadt tárgyalási folyamatok során szélesebb kontextust kell létrehozni, hogy új értékek és megoldások születhessenek.
Az új értékek egy befogadó és átfogó biztonsági rendszer keretein belül valósulhatnak meg, amely a tagországok szuverenitásának megtartása mellett dolgoznának a megnemtámadás garantálásán. Ez a tágabb keret lehetővé tenné a mai dilemmák hatékonyabb kezelését, legyen szó orosz revizionizmusról, NATO terjeszkedésről vagy a neonácizmus kérdéséről. A politikai megállapodások sokszor az arcvesztés vagy hatalomvesztés kockázatai miatt meghiúsulnak, így alternatív megoldásként érdemes a szakértői szintet felkarolni, amely a diplomácia fontos részét képezi.
A háború utáni rend megteremtése és egy pán-európai biztonsági struktúra kiépítése egyértelmű prioritásként kell, hogy megjelenjen. Az alacsonyabb szinten, kormányzati mandátumoktól mentes párbeszéd módszerével lehetne elindítani ezt a folyamatot, amely lehetővé tenné a különböző nézőpontok és aggályok meghallgatását, és így közös ajánlások születését. Ezek az ajánlások a későbbiekben akár kormányzati szintre emelhetők lennének, amelyek a végső megállapodások alapját képezhetik.
A tudományos közösség a legalkalmasabb arra, hogy a politikamentes keretek között vizsgálja a problémákat, és elősegítse a szükséges diskurzusokat. Az elindulás során nem szabad feltételeket szabni, mivel ez a párbeszéd végének jelentheti. A fórum legyen befogadó, nemzetközi szakértők széles spektrumával, ami segíthet a tárgyilagosság megőrzésében. Ha a kormányzati delegálások jelenleg nem megoldhatók, érdemes lehet akadémikusokat hívni, akik külföldön dolgoznak, és így példát mutathatnak a párbeszéd lehetőségére háborús körülmények között.
A bizalom megteremtése az „agresszor” és az „áldozat” között kezdetben nehéznek tűnhet, ám fontos hangsúlyozni, hogy a párbeszéd hidakat épít, nem pedig falakat. Ezen feladat segítésére magasan kvalifikált támogató nyilatkozatok is indokoltak lennének. Egy közös felhívás szilárd alapot biztosíthat a diskurzushoz, és pozitív választ generálhat az orosz fél részéről is, hiszen ezen kérdések már többször is felmerültek az orosz államvezetés részéről.
A béke megteremtése ugyan komplex és időigényes folyamat, de nem érdemes a jövőt olyan környezetben élni, ahol a konfliktus szele folyamatosan fúj. A közös biztonsági tér megteremtéséről való diskurzus akár már holnap is megkezdődhetne, hiszen Európa már a múltban, a 1975-ös Helsinki folyamat alatt is képes volt közös biztonsági nyelvet találni a hidegháború közepén. Most a kérdés az, hogy rendelkezünk-e elegendő politikai bátorsággal ahhoz, hogy ez a párbeszéd valóban megkezdődjön.
Az új magyar kormány előtt páratlan lehetőség áll, hogy nemzetközi bizalmi tőkéje segítségével csatlakozzon a béke és párbeszéd szószólóihoz, akik elkötelezettek egy közös, biztonságos jövő kialakításában.
A szerző nyugalmazott diplomata.
