Milyen sorsa legyen a Szabadság téri emlékműnek?
A Szabadság téren található emlékmű nem a közösség akaratából, hanem a hatalom döntésének következményeként került a helyére. 2014 nyarán, éjszaka, kordonnal és rendőri biztosítás mellett állították fel. Azóta nem csupán egy szobor, hanem egy olyan eszköz, amely nem emlékeztet, hanem állít; nem kérdez, hanem határozottan kijelent; nem segít a gyász feldolgozásában, hanem konzerválja a vitás kérdéseket.
Orbán utáni időszakban nem az lesz a legfontosabb kérdés, hogy „le kell-e bontani” az emlékművet. Sokkal inkább az, hogy képesek vagyunk-e végre felnőtt módon diskurálni az emlékmű mögötti komoly felelősségről.
A sas–angyal ábrázolás könnyen értelmezhető: a sas a támadó, míg az angyal a szenvedő szerepét játssza. Ily módon a történelem nem a döntések sorozataként, hanem egy ránk zuhanó végzetként jelenik meg. Pedig a magyar történelem sötét időszakaiban – például 1944-ben – nem a sors, hanem emberek hozták a döntéseket. A német megszállás és a szuverenitás elvesztése tény. A háború borzalmait nem egyszerűen a végzet okozta; magyar állami gépezet működött az erőszakos eltérítés érdekében, beleértve a közigazgatást, a csendőrséget, sőt a hivatalokat is.
A tényekhez tartozik, hogy nem csupán zsidó állampolgárok, hanem magyarok is részt vettek ebben a történetben. Két csoport alakult ki: akik aktívan részt vettek az üldözésben – uniformisban vagy civilben, parancsra vagy meggyőződésből, haszonért vagy a gyűlölet szele fújta őket; és akik segítettek, rejtegettek, menekítettek. A túlélés gyakran azon múlott, hogy akadt-e bármilyen ember, aki nem az árral ment.
Ez a kettősség, ami a Szabadság téri emlékmű esetében nem kerül kellőképpen előtérbe. A hangsúly eltolódik, és a cselekvők felelőssége eltűnik, míg a történelem tragédiái dominálnak. A tragédiák mögött pedig gyakran politikai felmentések rejtőznek.
Franz Vranitzky osztrák kancellár egy fontos mondatot mondott 1991-ben: „Valljuk történelmünk minden adatát és népünk minden tettét – a jót és a rosszat is. Ahogy a jókra joggal vagyunk büszkék, úgy a rosszakért kötelességünk bocsánatot kérni.” E szólam nem szégyent hoz ránk, hanem méltóságot teremt, mivel azt hirdeti, hogy nem bújunk a sors mögé, nem fektetjük a felelősséget másokra, és nem észleljük tabuként a felelősség vállalását.
Mit jelent mindez a Szabadság téren? Egy lehetséges lépés az lenne, hogy eltávolítjuk a szobrot, de ez csupán felszínes intézkedés lenne. Az emlékmű nem csupán egy tárgy, hanem egy emlékezetpolitikai módszer. Ha a módszer megmarad, a tárgy cserélhető, de ha a módszer változik, úgy a tárgy sorsa is új értelmet nyerhet.
Ezért a felelős megoldás nem a gyors lépés, hanem egy átfogó, legitim döntési keretek között kell, hogy megszülethessen. Nyílt, szakmai és civil részvételű pályázatra és társadalmi vitára van szükség, amely összefogja az új közös emlékhely létrehozását – nem allegóriával, hanem a valóság kimondásával.
A Szabadság tér ügye nem csupán a szobor kérdése, hanem politikai kultúránk tükre is. Az eltávolítás mellett állok, mivel úgy érzem, hogy az emlékmű félrevezető az üzenete miatt. De a döntést nem erőből kell meghozni, hanem átlátható, felelős eljárás keretében, vitával és érvekkel.
E korszak próbája nem az lesz, hogy le tudunk-e szedni egy sast a kőről, hanem hogy be tudunk-e építeni egy fontos mondatot a közös nyelvünkbe: „Valljuk a jót is, a rosszat is. És amit rosszul tettünk – azért felelősséget vállalunk.”
Forrás: nepszava.hu/3307516_mi-legyen-a-szabadsag-teri-emlekmuvel
