Brazília diadala az olimpián: egy tükörkép a gazdaságra
Néhány nappal ezelőtt meghallgattam Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszédét, majd a milánói olimpia férfi óriás műlesiklás versenyszámát néztem a tévében. A versenyen vastag hógép borította a pályát, amint a versenyzők sebességtől vezérelve küzdöttek a győzelemért. Mindeközben az agyam egy másik versenyt futott: hogyan lehetséges, hogy a kormány állítása szerint a nagy, nemzetközi cégektől, bankoktól és kereskedelmi láncoktól összegyűjtött tizenhatezer milliárd forint valóban a költségvetés javát szolgálja? Elgondolkodtam rajta, hogy ez az óriási összeg valóban a vállalatok meglévő tőkéjéből származik, vagy csupán a munkavállalók söpörtek el belőle, ami a közteherviselés óriási bővítését jelentette.
Orbán Viktor beavatkozása az újraelosztásba nyilvánvaló volt, amikor a kormány extra terheket helyezett a gazdasági szereplőkre. Az önállóan megtermelt értékek elve alatt húzódik meg a kérdés, honnan is származik a „maradék”, ami a dolgozók bérén felül a tőketulajdonos és az állam osztozásához vezet. A szociáldemokrácia jól ismeri ezt a logikát: a megtermelt javak nem mindig jutnak el a munkavállalókhoz, hanem sokszor az állam már sokkal korábban, a különféle elvonások során bezsebel olyan összegeket, amelyekből a későbbiekben a jóléti intézkedések kapnak fedezetet.
Egyértelmű, hogy a munkaerő nem mindig a megtermelt új érték egyenlő részesedője, hanem csupán a munkavégzés árát képviseli. Ezért nem is meglepő, hogy a különadókat sokszor megpróbálják a vállalatok nyakába varrni, mint valami költség, ami elkerülhető, ha csak okosan működnek. Történetek szövődtek az Országgyűlés falain belülről, amikor az egyik miniszter még komolyan állította, hogy bizonyos költségek, mint például nyomtatók ára nyugodtan férhetnek bele adókba, mert azokat a gyártók végre viselik. Ezt a bábjátékot végül a szocialista frakción belülbl megcáfolták, hiszen a vásárlók zsebéből az elvonás mindig kiszorítja a szükséges forrást.
Ahogy a lesiklóversenyt figyeltem, emlékezetes pillanatok idéződtek fel bennem. Egy régebbi balesetem jutott eszembe, amikor az ápoló Trabantom hirtelen a jégre csúszott egy híd lehajtóján. A kellemetlen történetet, amelyet valaha a politikai gazdaságtan vizsgán meséltem, most ironikusan tűnt elérhetetlennek – mint a siker az olimpiai pályán.
Még ha a költségvetés „gazdája”, Orbán Viktor őszi nyilatkozatai szerint a gazdasági világ „idegen” szereplőitől tuntette el a nyereségek egy bizonyos részesedését, az alapvető igazság nem változik: a cégek nyeresége valójában a dolgozók munkaerejétől származik, nem pedig kizárólag az állam jótékonyságának köszönhetően. Ekkor támad fel a kérdés: ki viseli a költségeket, ha nem mi magunk? Az újraelosztás nem fogja megváltoztatni azt a folyamatot, hogy a dolgozók nem a megtermelt javak teljes értékét látják viszont a zsebükben.
A lesiklást végül egy brazil versenyző nyerte, ami eszembe juttatta, hogy a hó számára mindannyiunknak egyenlő kihívás és egyformán csúszik. A gazdasági stratégiák, a versenyek és a kizsákmányolás is egy olyan színpad, ahol végül mi magunk alkotjuk a főszereplőt, függetlenül attól, hogy kinek a tavasszal nyújtott öröme a nyereség.
