KIT GYŰLÖLÜNK MA?
Erdélyben évszázadok óta jelen van egy olyan attitűd, amely a helyi magyarság identitásának megerősítését a románsággal szembeni gyűlöletre alapozza. Minél mélyebb érzéseket tápláltak a románok iránt, annál biztosabbnak érezték helyüket identitásukban. Be kell vallanom, hogy én is gyakran csábultam el ebben a felfogásban. Hiszen mennyivel könnyebb a körülményeinkért másokat okolni – mintha a Kárpát-medence vezető népességeként minden vonatkozó felelősség elől meg tudnánk úszni. A román hatalom viszont gátat szab a magyar kisebbség jogainak, melynek következtében a kölcsönös gyűlölet egyre inkább elhidegíti a feleket. Később azonban rádöbbentem, hogy a gyűlölet, amely mindenkit egy kalap alá von, valójában csak nekem árt.
Azóta már eltávolítottam minden olyan mérgét, ami a kollektív gyűlöletre sarkall. Nem tudtak velem gyűlöletet éreztetni sem a migránsokkal, sem a melegekkel, sem a „libernyákokkal”, sőt még az ukránokkal sem. Pedig a kísérletek elég gyakoriak, és a célt az indokolja, hogy elkerüljük a saját felelősségünket a jelen helyzetben – amiatt, ahogy hazánk állapota tálalva van, és amiért lassan bárkinek, csak nekünk nem sikerül előrelépni. Optimista olvasatban stagnálunk, realistában a környezetünk elhúzását látjuk, pesszimista nézőpontból pedig világos, hogy sok időbe telik visszafordítani az elmúlt évek kormányzati döntéseinek következményeit.
Az ukránok és Zelenszkij könnyű célpontok, hiszen közel vannak, de ugyanakkor távol is. Ráadásul a háborús helyzet miatt állandóan velük kell foglalkozni. Még Trump is megpróbálta lenyomni a torkukon a békediktátumot, de nem sok sikerrel. Zelenszkij pedig olykor válaszol az ellenséges megnyilvánulásokra, így viselkedik egy harcban álló nemzet vezetőjéhez méltóan. Nem szeretem, ha valaki fenyegetőzik, de azt sem tudom megérteni, miért szükséges a szomszédos ország vezetőjét teleplakátolni, amikor a jövőnkről döntenénk.
Ugyanakkor az ilyen kijelentések mögött egy mélyebb igazság húzódik meg, ami önmagában elismerés a kormányzati tevékenységről: egyértelműen az elhibázott lépések egyik megnyilvánulása. Ezzel tulajdonképpen beismerik, hogy nem tudnak mit mondani a belföldi helyzetről, amely tizenhat éve a szakadék felé halad, miközben a folyamat során sokat kiszipolyoztak az országból. Így most ismételten a félelmeinkre és gyűlöletünkre apellálnak.
Ki kellene állnunk azok mellett, akik a szomszédban küzdenek Oroszország támadásai ellen, ahelyett, hogy újabb ellenségeket keresnénk magunk körül. Bízom benne, hogy elérkezik majd egy olyan pillanat, amikor tudomásul vesszük ennek a helyzetnek az abszurditását. Rájövünk, hogy a legkevésbé kívánatos szerepre osztottak bennünket ebben az egész színjátékban. A lényeg, hogy közben mi magunk veszítettünk: méltóságot, becsületet és európaiságot – mindazt, ami valaha erőt adott számunkra.
