Félelmünk a Választásra: Kiért és Miért Szavazunk?
„Fogok-e szavazni?” – tette fel a kérdést egy távoli rokon, akivel a nagyobb családi események alkalmával csupán évente egy-két alkalommal találkozunk. A válaszom egyértelmű volt: már elküldtem a levélben a voksomat. Négy évvel ezelőtt, dühömben, nem vettem a fáradságot, hogy elmenjek szavazni, és bár ezt később félig-meddig megbántam, akkor nem találtam számomra megfelelő jelöltet. Az idő azonban változik, és rá kellett döbbennem, hogy az általam elképzelt politikai szereplők nem illenek a jelenlegi politikai környezetbe, ahol a látszatok sokkal fontosabbak, mint maga a lényeg.
A következő kérdés már arra vonatkozott, hogy szerintem kire érdemes szavazni. Mint újságíró, a környezetemet jól ismerve azt válaszoltam, hogy ez nem jelenti, hogy okosabb vagyok másoknál; mindössze a magam szűk látószögéből nézem a világot. Egy dolog azonban fontos: ne félelemből szavazzunk, mert az egy rendkívül rossz tanácsadó. A mesterségesen gerjesztett félelem csupán eltorzítja a valóságot, hiszen ha egy kicsit is hátrébb lépünk, talán láthatjuk: az emberek többsége nem szeretné, hogy a gyermekeik, unokáik vagy éppen saját maguk háborúba vonuljanak. Ezt talán a katonaság egy része is így gondolja, bár nekik ebben az irányban van a hivatásuk.
Bár a mi generációnknak már nincs közvetlen tapasztalata a háborúról, számos könyv és film segített megérteni, hogy a háború sosem hoz jót senkinek – nem romantikus, és mindenkinek megvan a maga veszíteni valója. Szvetlana Alekszejevics és Katyerina Gorgyejeva művei, mint például a „Fiúk cinkkoporsóban” vagy a „Vidd el a gyászom”, ékes bizonyítékai annak, hogy a háborús helyzetekben az igazi félelem és rettegés valóban valósággá válik, olyan emberek történetein keresztül, akik könnyen mi lehetnénk a helyükben.
A rokon kérdései csak addig relevánsak (ahogyan az én szavazatom is), amíg nem történik meg, hogy valami váratlan esemény, mint például egy robbanószerkezet felfedezése a Török Áramlat gázvezetékén, felülírja a választás elkerülhetetlenségét. Az esemény valósága, hogy idő előtt felfedezték a szerkezetet, nemcsak hogy komoly félelmet generálhat, hanem azt is kockáztatja, hogy a közvélemény hisztériába esik, védtelenül a manipulációval szemben. A félelem, amely még a gyűlöletnél is erősebb befolyást gyakorol ránk, könnyen eltorzíthatja a világot, amit látunk – lehet, hogy tényleg nem volna éppen itt az ideje, hogy a látható mumusok döntsenek helyettünk, még ha azok tűnnek is a legreálisabbaknak.
