A kenyeret sajnáló kéz
Ötezer forint. Ennyit kap egy ukrán menedékes naponta lakhatási támogatásként. Ennyit „ér” azok élete, akik épp egy háború tépte világ elől menekülnek. A gondolat kényelmetlen, az összehasonlítás keserű: míg más országok jelentős erőfeszítésekkel segítenek, nálunk szinte kalibrálják, ki az, aki ténylegesen rászorul arra az ötezer forintra. És ki az, aki… nem eléggé.
A háború, ami távolinak tűnhet, még azokat is gyilkos szorításban tartja, akik épp „csendesebb” körzetekben laknak. Ki beszél arról, hogyan vész el egy apa, egy férj, egy gyerek? Hogy amikor a front közeledik, csak az szabadul, aki képes egy másik országban boldogulni, ami sokszor csak álom marad. És még ha érkeznek is, itt vad logikával mérlegeljük, hogy mely övezetek borzalmait fogadjuk el támogatásra érdemesnek – hónapról hónapra változó elbírálásokkal döntve sorsokról.
A normális emberség hiánya
Ugyanis kormányunk – különleges jogrendjét a háborús helyzetre hivatkozva működtetve – továbbra is súlyos árat fizettet a hozzá menekülőkért felelős szervezetekkel. Egy ironikus kétarcúság ez: itthon állandóan a háborút hibáztatjuk minden problémánkért, ám azoknak, akik valóban e háború közepette érkeznek, szinte semmi sem jut. Az ötezer forint megszorításának kontextusában nevetségesen kirajzolódik az empátia nyoma: egy kormány, amely már eldöntötte magában, hogy a menedékesek többségében csak átfutnak rajta, miért mutatna másképp?
És akik maradnak? Többségük kárpátaljai magyar, azok, akik hittek az anyaország támogatásában. Egy másik irónia itt mutatkozik: ezek az emberek, akik nap mint nap próbálják beilleszkedni, és itteni adózott életük reményét táplálják, már nem annyira szívmelengető történetek – gyorsan kiderül, hogy más lenne az „otthon” segíteni, mint az „itteni” problémákat kezelni.
A felelősség áthárítása
Ebbe a látszólag véget nem érő színjátékba kormányunk gyorsan beszervezte a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, a menekülthelyzet hivatalos koordinátorát. Gondoskodtak róluk? Igen. Megkapták ehhez az erőforrásokat? Valószínűleg igen. De amikor utcára tettek családokat, akik papíron már nem fértek bele az aktuális támogatási rendszerbe, akkor végül a szeretetszolgálat pénzből próbálta rendezni ezeket az embertelen következményeket.
És miért ne? Kisgyerekek ne aludjanak járdákon, ugye? Egészen addig, amíg az elfogyott erőforrások, a megoldásképtelenség visszairányítja a menekülteket az épp túlélhető háborús övezetek felé. Ez már nem csak embertelenség kérdése. Az elvárások terhe, a politikai trükközések mentegetőzése, a valódi döntések elodázása – mind-mind láthatóan elmélyíti a problémát.
Ki fogja az összeomlás szélén álló kezeket?
De mielőtt a Máltai Szeretetszolgálatot ítéljük meg, érdemes átgondolni. Mi, emberek, vajon képesek lennénk-e nemet mondani valakinek, aki a támogatást biztosítja – bármennyire képmutató is ez a támogatói szerep? Ki hagyna el egy kenyeret adó kezet, ha azon áll vagy bukik minden próbálkozás? A kérdés nyitott, mint amennyire az összes résztvevő felelőssége is az.
Forrás: nepszava.hu/3279054_kenyeret-ado-kez
