Stelázsicsík: Egy Gyermeki Kaland
A nyári napfényben villogva anya hangja visszhangzott a fülemben: „Menj el a festékboltba stelázsicsíkért.” Közben egy vödröt kevert, benne az oltott mesz, amely az éves tisztasági festést szolgálta. Azt mondta, vegyek ki két forintot a bukszájából, és a visszajárót költsem el fagyira hazafelé. Hiába próbáltam összerakni a fejemben, mi is a csodának a „stelázsicsík”, nem tudtam elválasztani a valóságot a fantázia vékony szálaitól. Felmerült bennem, hogy talán csak egy furcsa szó, amit anya eltanult másoktól, akik fontosnak tűntek számára.
Bár két forint részese volt a gyermekkorom gazdasági rendszerének – elegendő volt egy kis édességre, vagy a zenegép dalára –, mégis, az elvárások és a félelem a furcsa szavak mögött taszított a célnak tűnő úton. „Talán festék”, morogtam magamban, „csík a falra”. Félelem fogott el, hogy nevetségessé válok, hiszen ki kérdezi meg, hogy mi az a stelázsicsík? Anya szavai alakot öltöttek bennem, alakították a felnőttkor határvonalát, amin átlépve meg kellett találni az utamat.
A Petőfi utcán sétálva, a gondolatok közé szőve vágyakoztam valami izgalmas eseményre, amely elhúzhatna a festékbolt válfája felé. Talán elugrinthatnának egy bikaifjú, vagy jönne Lárvili, hogy elmerüljek a szavak mélyén, de ő még mindig egy lépéssel előttem állt. Az Erzsébet utcán, az elfeledett névvel – egykori kommunista vezér – megpróbáltam magamban egy pillanatra megélni azokat az időket, amikor még szabadabban formálhattam a valóságot a fantáziámban.
a város valódi életének színtereinek átszelése közben két dolgot kerestem: a válaszomat a stelázsicsíkra, és a meghittebb pillanatokat, amikor a világot bűvös módon lehetett manipulálni. Az iskolánál, kihúzva a nyakamban a kíváncsiságot, csodáltam az üres udvart, várva, hogy valaki meghívjon, ám a tanárok szünetükre vonultak, semmi mozgás. Csak az utca csoportosult, és zavart, hogy az álmom együtt terjeszkedett a napernyővel, ahogy a Szabó Klári arra tévedt.
Hazafelé, a Béke utcán mentem, amely a Vasút nevet viselte, s nem segített kideríteni, hova is megyek. A Béke presszóban két gombóc citromot kértem, mert a vanília kockázatos volt: „Szalmonílilás” lett az ember. Épp az utcánkba értem, amikor Klári előttem termett, és meghívtam egy fagyira. A válaszát hallva, ami szelíd igent mondott, elértem a pillanatot, amikor a kedvező válaszokat kereshettem, és csak most jöttem rá, mennyire szükségem van a barátságra és a közlésre.
„Anyám elküldött stelázsicsíkért, nem kísérsz el?” – kérdezte Klári, kezei között a fagylaltból formált kúpocskával. Ekkor jutott eszembe, hogy nemcsak a szavak, hanem az emberek is képesek elkápráztatni, és hogy talán nem is annyira fontos tudni, mi a stelázsicsík, ha van, akivel megoszthatom az elképzeléseimet.
