A SÁRGA IRIGYSÉG ÁTIGAZOLÁSA
Ritkán vallom be, de olyankor, amikor a gyerekkorom élményei az eszembe jutnak, a sárga irigység burjánzik bennem. Ennek az érzésnek a mélyebb megértéséhez vissza kell utazom az időben, egészen a gyermekkori emlékekig, amelyek sohasem hagytak nyugtot felnőtt koromban sem. A véletlen folytán tanultunk meg testvéremmel korcsolyázni, de talán ez másként alakult volna, ha anyám húga nem költözik Jászberénybe, ahol egy műjégpályán gyakorolhattunk volna. A helyi közösségbe való tartozás, a rokonok közelsége, és a jégpálya kitárta előttünk az utat, hogy időt töltsünk a jégen.
Bár ügyesek és tanulékonyak voltunk, korcsolyatudásunk nem állhatott a helybéliek szintjére, akik a helyi jégpályán rengeteg órát töltöttek. Ezek a gyerekek bámulatos ügyességgel cikáztak a jégen, és az első pillanatban elkapott a sárga irigység. Kívántam, hogy nekem is olyan könnyedén menjen a korcsolyázás, mint a legprofibb helybeli gyerekeknek! Ilyen érzéseket nem lehetett egy általános iskolás szavakkal kifejezni; a jégpályán az emberi érték és a tehetség mércéje a korcsolyázási képességében rejlett. Akik életük során egyszer is megfordultak műjégpályán, tudják, miről beszélek. Az ott lévők cikáztak a tömegben, gyorsabbak voltak, mint bárki más, és olyan dolgokra voltak képesek, amiket a többség soha nem fog megvalósítani.
Ez a kisebbségi érzés, ami elkapott, folyamatos emlékeztetőként ott lebegett bennem. Ők maradtak a műjégpálya sztárjai, akiket mindenki figyelt, főképp a lányok, akik csoportokban rótták a köröket. Korcsolyatudásom tisztes, de korlátozott volt, eltűntem a háttérben, és gyermekként hiába vágytam a sikerre és a figyelemre, a szemeim elől mindez elúszott. Lányok elismerő tekintetét csak álmaimban láttam, nem a jégpályán, ahol sosem akartam elfogyni.
Ezt az érzést éltem meg újra évekkel később, mikor először síeltem középiskolásként. Az első öt-hat nap után már tűrhetően tudtam síelni, ami egy alföldi fiútól nem kis teljesítmény. Viszont a velem egykorú, szlovák gyerekek sítudása lenyűgözött; olyan magabiztossággal és ügyességgel siklottak, mint akik már évek óta a lécen felnőttek. Az igazság az, hogy mióta tudom, hogy az ő szüleik már két- vagy hároméves korukban lécre állítják őket, kamasz fejjel nehéz elfogadni, hogy sosem fogok úgy síelni, mint az általam látott, hozzám hasonló korúak Lomnicnál.
Aztán elérkeztek a felnőtt évek. Számos síelésen voltam Franciaországban, de volt közel egy évtized kihagyásom. Mikor újra Szlovákiában lécet csatoltam, hatalmas félelem fogott el, hogy mindent elfelejtettem, amit valaha a síelésről tudtam. Szerencsére a gyakorlat segített, hiszen oktatókkal edzettünk, és már carving léceken síeltünk. Az egész síelés kifejezetten jól ment, és ez előnyömre vált; már-már azt hittem, hogy tényleg tudok valamit a sportágban. Mindez azonban más emberekkel mérve eltörpült, amikor gyerekek suhantak el mellettem. Mosolyra húzódtak a szájaim, de az irigység sem múlt el teljesen. Ekkor fogalmazódott meg bennem az érzés, hogy talán vége a síelésnek, itt lenne az ideje hazatérni.
