Az Érdemtől a Szégyenig
Megdöbbenve szemlélem a Lackfi János körül kialakult helyzetet, amely a Kossuth-díj elnyerésével egy időben egyfajta gyűlölet- és frusztrációhullámot generált. Bár a formális szabályok szerint az édesanyja távollétében hozták meg a döntést, és így az összeférhetetlenség vádja papíron nem állja meg a helyét, Mezey Katalin árnyéka mégis része a diskurzusnak. Az ő szava nyomán alakultak az eddigi díjak, a hűségesek és az elfeledettek sorsa között, miközben a NER táborához nem tartozó, de a talentumukkal érdemes személyek nem kapnak esélyt. Ez a kirekesztettség nem csoda, hiszen a semleges olvasó gyomra is felfordulhat, ha ehhez hasonló ügyekről van szó, és jogosan kérdőjelezheti meg a komolyságot.
Sajnos sokan feltételezik, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor Lackfi Kossuth-díjat kaphatott, mindezt a politikai tájától való távolság miatt. Szomorú, hogy a következő döntéshozók is könnyen a frusztráció és a revans érzései által vezérelve, esetleg nem fogják az elismerést odaadni Mezey fiának. Lackfi azonban nem érdemtelenül jutott a díjhoz; életművét nem szabadna lesöpörni, még akkor sem, ha ezt a fröcsögő kritikák teszik. Szomorú, hogy a helyzetet csak az eszmei méltóság visszaállítása oldhatná meg, és mindkét félnek el kellett volna fogadnia a díjat, vagy legalábbis együttérzéssel kellene kijönniük az egész ügyből, hogy ne váljon ez a helyzet szégyenforrássá.
Egyre inkább az irodalom szenved attól, hogy nem tudunk örülni olyan elismeréseknek, mint Visky Andrásé vagy Háy Jánosé, akiknek életművét vitán felül állónak tartják. A dicsőségek és díjak állami megbecsülésének kompromittálódása révén a legjobb szándékú irodalmárok is frusztrációval, dühvel és bosszúvággyal vívják a harcukat. Pedig az életművek elismeréséhez nem kellene politikai torzítottság, ahogyan a naiv olvasó is reméli. Mégis, ki nem gyanús manapság a másik szemében? Ki az, akiről elhisszük, hogy valóban a saját értékítéletében bízik, és nem a politikai érdekeknek próbál megfelelni?
Talán a legbölcsebb dolog, amit tehetünk, ha inkább olvasunk. Azoknak, akik mindkét oldalon kérdéseket, vádakat fogalmaznak meg, azt tudom mondani: olvassunk Lackfit, Viskyt, Parti Nagyot és Kun Árpádot, és ne foglalkozzunk azon, hogy az irodalmat ítélkező döntnökök milyen skálán helyezik el őket. Az irodalom élvezete nem függ a méltánytalanul kiosztott díjaktól vagy a politikai játszmák által elmaradt elismerésektől. Kívánjuk a művészeinknek, hogy erőt és tartást nyerjenek a szégyen és a mellőzöttség elviseléséhez, hiszen bármennyire nehezen is élhető, a világot meg kell írni. A fájó kompromisszumok elkerülhetetlenek, és néha nehéz eldönteni, hogy melyikhez ragaszkodunk inkább.
