Lehallgatási kísérletek és politikai valóság
Az élet bizonyos helyzeteiben sokan érezhetjük azt a kísértést, hogy lehallgassunk valakit, azonban van, hogy ez a vágy egy életre szóló lehetőség marad. Az én esetemben is, noha többször megfogalmazódott bennem ez az igény, valós megvalósítására sosem került sor. Nem csupán a technikai tudásom hiánya állt a háttérben – amit ma már sokan úgy definiálnának, mint a korosztályomra jellemző „boomerség” –, hanem a lebukás kockázata iránti félelem is. Emlékszem egy alkalomra, amikor úgy döntöttem, hogy ezúttal tényleg összeszedem a bátorságomat, és magammal viszek egy lehallgató eszközt.
Az események egy telefonhívással indultak, amelyben Simicska Lajos, a Fidesz egykori meghatározó alakja keresett meg. Akkoriban éppen a politikai tájképen betöltött szerepe miatt számos cikk jelent meg róla, sokszor negatív kontextusban. A telefonbeszélgetés során arrogánsan próbáltam egyfajta fölényeskedést mutatni, ami részben a szórakoztatónak tűnő szituáció miatt történt, részben pedig a szokásos viccelődésre gyanakodtam Tamás Ervin főszerkesztő-helyettes miatt, aki kedvelt ilyen tréfákat.
Amikor Simicska felvetette, hogy miért nem találkozunk személyesen, arra buzdítva, hogy jó lenne közvetlenül tárgyalni, egyetértően válaszoltam, hogy természetesen hajlandó vagyok találkozni, főleg, ha hirdetési lehetőség is felmerül. Ezt követően kérte, hogy öt perc múlva várjam a hívását, ami megtörtént is. Az illető, Fonyó Károlyként bemutatkozva, találkozót javasolt a Déryné étteremben. Mivel a szituáció kezdett komolynak tűnni, pánik helyett arra gondoltam, hogy számomra az ügyvéd vagy a lehallgató készülék képes lenne védelmet nyújtani egy esetleges provokációval szemben.
Abban az időben a Népszava anyagi helyzete kifejezetten nehézkes volt, amikor a hirdetési bevételek elengedhetetlenek voltak a működéshez. Tudtam, hogy Simicskával a kapcsolatom nem volt igazán szoros, hiszen az ő birodalma a mi térképünkön nem szerepelt, ahogy a Népszava sem az övékén. Ennek ellenére a körülmények arra kényszerítettek, hogy megfontoljam a lehetőségeimet, hiszen sem szakmai, sem pénzügyi oldalról nem akartam kockázatot vállalni a találkozó során. Így végül mégsem vittem magammal ügyvédet vagy lehallgató eszközöket.
Később kiderült, hogy hiába készültem a legrosszabb forgatókönyvre, Fonyó korrekt partnernek bizonyult, és az a hirdetési megállapodás is létrejött, amire annyira vágytunk. Végül azonban mégis csak a simicskai megállapodásom nem tartott sokáig, hiszen a Magyar Szocialista Párt akkori választmányi elnöke dörgedelmes levelekben tudatta velem, hogy erkölcsileg lejárattam a pártot, amiért le kellett állítanunk a hirdetéseinket. Így visszatértem a kiadónknak a korábbi anyagi helyzete.
Furcsa, hogy a közelmúlt politikai eseményei során a lehallgatásokkal kapcsolatos hírek dominálták a médiát, Magyarország politikai élete mintha egy hatalmas magnetofonná vált volna. A technológiai fejlődés ellenére, ami magával hozta a modernebb és láthatatlanabb lehallgató eszközök megjelenését, a politikai ellenségek közötti lejárató anyagok készítése szinte kötelezővé vált, aki pedig nem élt e lehetőséggel, az tudomásul kellett, hogy vegye a bizonytalanságot.
