Milyen tömegpártok közül választhatunk a közelgő választásokon?
A modern demokráciák egyik legfontosabb kérdése nem csupán az, hogy szükség van-e a szakértői tudásra, hanem sokkal inkább az, hogy ki gyakorolja a végső döntéshozatali jogot. Véleményem szerint a demokratikus társadalom nem vonhatja meg magát a szaktudás alapvető használatától, ugyanakkor nem is engedheti meg, hogy a hatalom teljes mértékben a szakértők kezébe kerüljön. A laikus állampolgár, bár nem rendelkezik szakmai tudással minden területen, minden egyes kérdésben érintett, amely a közéletünket alakítja. A demokrácia alapja az, hogy az érintett állampolgárok hangját nem lehet elhallgattatni a „hozzáértésre” hivatkozva.
Ez a téma különösen fontos a politikai pártok világában, ahol a tömegpártok versengenek a társadalom támogatásáért. A történelem során a szociáldemokrácia volt az első nagy tömegpárt, amely nem azért volt demokratikus, mert minden tagja szakértő lett volna, hanem mert a párt érdekeit képviselte tagsága felé. A vezetők szerepe nem a tévedhetetlenség, hanem a képviselet, a szervezés és az érdekképviselet volt. E modell, bár számos történelmi hibával terhelt, összhangban állt a jogállammal, a pluralizmussal és a polgári demokráciával.
Fontos azonban kiemelni, hogy a tömegpárt önmagában nem reprezentálja a demokrácia esszenciáját. A XX. század legsötétebb politikai momentumaiban is megjelent a tömegpárti struktúra, például a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt esetében, amely nemcsak tömegpárt volt, hanem a „nép” nevében elnyomta és kizárta az embereket jogaikból. Itt a laikus állampolgár nem hogy kérdezni nem tudott, de nem is tarthatta számon a vezetőséget, amely alattvalóként tekintett rá.
Magyarország történelmét figyelembe véve, mindkét hagyomány – a szociáldemokrácia és a jogállamiságot tiszteletben tartó politikai jobboldal – jelen volt. A rendszerváltás után például olyan tömegpártok, mint a Magyar Demokrata Fórum nem kívántak eltérni a jogállamiság elvétől, elismerve, hogy a vezetők nem mindenható szakértők, hanem elszámoltatható szereplők.
Az utóbbi tizenöt év tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy a Fidesz radikálisabb irányba fejlődött, és ugyan tömegpárttá vált, de nem úgy, hogy a tagság és a választók partnerként, hanem mint eszközként tekintettek rá. A döntések ma már egy szűk körben születnek, és a „nemzeti érdek” kifejezés alatt a laikus állampolgárok kérdésfelvetései ki vannak zárva. Aki nem ért egyet, az nemcsak eltérő véleménnyel bír, hanem „ellenség”, „áruló” vagy „idegen érdekek kiszolgálója” státuszba kerül.
Ez a modell aggasztóan hasonlít ahhoz a tömegpárti logikához, amely napjainkban Európa-szerte újra megjelenik: a vezetők úgy vélik, ők tudják, mi a helyes, míg a társadalom feladata az engedelmesség. A következő magyar választás tétje nem csupán a kormányváltás vagy a folytatás, hanem az, hogy milyen típusú tömegpárt nyer felhatalmazást. A politikai térben megjelent Tisza Párt akár szintén tömegpárttá válhat, de a kérdés nem a nagysága, hanem a működése.
Milyen irányvonalat képvisel majd? Olyan párt lesz, ahol a vezetők szakértőként uralják a tagságot, vagy olyan, amelyik segíti a laikus állampolgárt abban, hogy jogában álljon kérdéseket feltenni, mérlegelni és dönteni? A demokrácia lényege nem az, hogy mindenkinek igaza legyen, hanem az, hogy senkitől nem vonható el az a jog, hogy érintett állampolgárként beleszóljon közös ügyeinkbe. Ez ma a legfontosabb választóvonal a tömegpártok között.
