A művészet ára: Fontos kérdések a színház világában
A színház világában alapvető szabályként kezelik, hogy a próbafolyamat backstage történései nem a nézők dolga. Az előadásokra érkezők elvárása, hogy a produkciók jól megkomponáltak legyenek, ahol nem foglalkoznak azzal, hogy a színészek milyen nehézségekkel néznek szembe a próbák során. Nem érdekli őket, ki milyen utat járt be a szerep elsajátítása érdekében, és hogyan alakultak az artisták közötti kapcsolatok. A művészet mindig a végeredményről szól, ám vajon ezen kívül nem fontos-e az, hogy a próbák alatt kiket és miért bántottak meg? Mennyire sérül a színészek emberi méltósága, és mindez valóban eltüntethető egy látványos produkcióval?
Én személy szerint nem tudnám magamat rábírni, hogy megtekintsek egy olyan előadást, amely mögött bármilyen formájú megalázás vagy nyomásgyakorlás áll. Éles emlékek ébren tartják bennem a Whiplash című film emlékét, amelyben a rendező, J. K. Simmons karaktere brutális, majdnem már szadista módon próbálja kihozni tanítványából a zsenialitást. Lám, a film végén minden „jól” alakul, hiszen a végeredmény mutatja, hogy a kemény módszerek talán mégis kifizetődnek. Ám számomra azok a diákok, akiket ez a megközelítés tönkretesz, sokkal hangsúlyosabbak, hiszen ők a többség, akiket nem inspirálnak, hanem megsemmisítenek.
Nem szeretném Alföldi Róbertet és Eszenyi Enikőt egyaránt ebbe a sötét és zord kontextusba helyezni, ám a hasonlóság mégis kísérteties. Alföldi korábban jelezte, hogy nem lépte át a határt, és ha esetleg megtörtént, akkor bocsánatot kért. Molnár Áron viszont arra figyelmeztet, hogy a határsértés következményei sokkal maradandóbbak, mint azt a bocsánatkérés helyrehozhatná. Mi történik azokkal, akik áldozatául estek ennek, és hányan vannak még a szakmában hasonló helyzetben?
A szakmai közvélemény tagjai úgy vélik, hogy ezt a problémát a színházi szövetségen belül kellene orvosolni. Állítólag szükség lenne egy etikai bizottságra is, amely a hasonló ügyeket kivizsgálná, hiszen így csak üres nyilatkozatokkal szolgál a nyilvánosság számára. Verebes István szavai rávilágítanak arra, hogy a szakmába beiktatott öntisztulás alapvető fontosságú lenne ahhoz, hogy a nem megfelelő módszerek elítélésre és száműzésre kerüljenek a színházakból, legyen szó rendezőkről vagy egyéb alkotókról, akik a művészet nevében mások szenvedését múlatják.
Mindemellett, amíg a tisztulás nem valósul meg, addig a nyilvánosság jelentheti az utolsó menedéket a megalázottak számára. Csak a „csámcsogás” útján találhatnak valamiféle igazságot vagy elégtételt. Az események és beszédtémák hatására a debreceni színház végérvényesen eltávolította Eszenyi rendezését, amely további jeleket mutat arra, hogy valami változni látszik.
Az említett film végső soron nem tért ki arra, hogy van más út is, hogy a tehetség egy végső célját elérhetné, anélkül, hogy brutális körülmények között kellene felnőnie. Talán a valódi zsenialitás nem is ezt az ostorozást érdemelné.
