Egy új szerepjáték: A Fidesz mint ellenzéki hős?
A politikai színpadon a Fidesz mindig híres volt az eszköztárának sokszínűségéről. Az ellenzéki pártok manipulálása, felépítése, majd elértéktelenítése már-már művészi szinten ment nekik. A pártsajtó, az állami támogatások, a gyűlöletkampány és az igazságszolgáltatás által vezérelt játékok régóta ismert fegyvereik közé tartoznak. De most új fejezet kezdődik: mintha maga a kormánypárt próbálkozna az ellenzéki szereppel.
Ami különösen figyelemre méltó, az a szokatlan irányváltás. Nemcsak új narratíva született, hanem egyenesen egy teljesen átírt világkép is: egy háttérhatalom árnyékolja be a történéseket, ahol állítólag mindenkit, a Tiszától Manfred Weberig, dróton rángatnak. Ez a fajta szimbolikus akrobatika persze ismerős, hiszen a Fidesz propaganda-kommunikációban szerzett „rutinja” nem kérdéses. De az igazi kérdés az, miként lesz hiteles az, aki maga jelenti a rendszert, és közben eljátssza a rendszerrel szembeszálló hőst?
Rendszer és káosz határán
Orbán Viktor kormányzása alatt mára végletekig összemosódott a párt, a kormány, az állam és az Orbán-család érdekeltségeinek hálózata. Az állam hatalmi mechanizmusai szinte kizárólag a Fidesz vezényelvei alatt működnek, legyen szó gazdasági források elosztásáról vagy a politikai befolyás növeléséről. Ebben a struktúrában egy látszólagos „ellenállás” eljátszása valójában groteszk színjáték: vajon ki nézné komolyan a hatalom csúcsán állók panaszait egy globális összeesküvésről?
A probléma tehát nem az, hogy a történetet előadják, hanem az, hogy ez mennyire hiteltelen. Egy tizenöt éve kétharmados többséggel rendelkező hatalmi gépezet számára a „nemzeti ellenállás” pozíciója nemcsak erőltetettre, de kimondottan abszurdra sikeredhet. A közvélemény-kutatások is ennek megfelelően alakultak: nincs nyoma annak, hogy ez a taktika népszerűségi ugrást hozna a kormányoldal számára. Sokkal inkább az a benyomás keletkezik, hogy a Fidesz belezavarodott saját kreált történeteibe. A politikai koreográfia bicsaklik, az üzenetek összezavarnak.
A „nagyfiúk” körében elveszett illúziók
Orbán Viktor stratégiai álmának alapja az volt, hogy Magyarországot a nagyhatalmak érdekei szempontjából megkerülhetetlenné tegye. Ehhez persze olyan szövetségekre lett volna szükség, amelyek valóban támogatják őt. Mára azonban az európai politikai elit jelentős része nem rejti véka alá: kevéssé fogékony arra, hogy tartósan Orbán uralmát támogassa. Az amerikai és európai üzenetek egyre egyértelműbbek, míg Oroszország és Kína szövetsége hangsúlyosan kevésbé idilli, mint ahogy azt egyesek képzelték.
A geopolitikai sakktábla szorításában Orbán most már inkább ütött figura, mint meghatározó tényező. A Nyugat egyre több gazdasági és politikai nyomást helyez Magyarországra, miközben Moszkva agresszív háborús retorikája vagy Peking pozícióharca sem hoz valódi taktikai előnyt. Mindez tovább gyengíti a korábbi ábrándos világkép alapjait.
A belső politika árnyékai
A helyzet további érdekessége, hogy miközben Orbán retorikájában ellenzékbe pozicionálja magát, valódi üzenete az, hogy léteznek nála is nagyobb erők. Egy igazi politikai rendszerellenzék szerepe azonban távol áll attól, amit most előad. Hősiesség helyett inkább egyfajta makacs szembeszegülés tanúi lehetünk, amely nem a korszakos víziókról szól, hanem arról, hogy mindenáron kitartanak a maguk igazának hitt tévedések mellett.
Ezzel szemben a választóközönség egyre inkább úgy látja: ezek a csaták ugyan a kormányzat számára tétre mennek, de az ország egésze számára egyáltalán nem jelentenének nyereséget. Egy politikai színjáték, amelyben a valódi tét nem más, mint a hatalom megszállott megtartása – nem valós eredmények felmutatásán, hanem sokkal inkább illuzórikus látszatok keltésén keresztül.
Forrás: nepszava.hu/3278775_ellenzekvaltas
