Egy politikai gyilkosság anatómiája: az orbáni hatalom retorikája és a történelem tanulságai
Közvélemény-kutatások szerint Magyar Péter és pártja, a Tisza, látványosan erősödik. Ez a fejlemény pánikkeltő spekulációkat generál: hogy a jövő évi választásokat talán meg sem tartják, vagy ha mégis, akkor a Tiszát betiltják, esetleg Magyar Pétert bebörtönzik. Mindebből csak egy dolog látszik biztosnak: Orbán és családja nem válogat az eszközökben, hogy megtartsa hatalmát és pénzét. Ez a hatalmi logika mintegy visszhangzik a történelem legsötétebb rezsimjei között.
Diktatúrák árnyékában: emlékezés és analógiák
A történelem nem hallgat – legalábbis azok számára nem, akik figyelnek rá. A múlt tanulságait idézi „A Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája” sorai, melyben Yves Montand Lambrakis képviselőként talán a demokrácia reményét testesítette meg, de végül meggyilkolták. A film, amely 1969-ben született, félelmetesen időtálló módon meséli el, hogyan omlanak össze diktatúrák, és hogyan születhet újjá a remény. A görög ezredesek rezsimje az ötvenes évektől kezdve hatotta át a hétköznapokat a tiltások gyilkos szimbólumain keresztül: betiltották Beethovent, Tolsztojt, Szophoklészt, ahogy a szabadság minden megtestesülését.
Ez a represszió nálunk is érződik, amikor a kormányzat okos stratégiák álcája mögé bújva kifog a nép demokratikus eszközhasználatán. Ahogy a diktatúrák képe áttetszik a prágai tavasz leverésétől a CEU elüldözéséig, az orosz befolyás ugyanolyan fenyegetően szivárog be szöveteinkhez, mint a hidegháború idején. Ez nem puszta történelmi analógia, hanem a jelen könyörtelen realitása. Magyarországon se feledjük: ami az életünkből fontos, azt bármelyik pillanatban el lehet venni – a szabadságot, a reményt vagy akár magát az életet.
Orosz árnyékok: a politika természetrajza
Van, ami az évtizedek alatt sem változik. Mindig „a Kreml felől jő a fagy”, és az orosz befolyás mai napig kísért. Putyin és csapata újfent a KGB-árnyékból merít erőt. Nem lehet meglepő, ha Magyarországon a kormányzati kommunikációs stratégiákat ugyanebből a kézikönyvből másolják: külföldi érdekek démonizálása, az uniós pénzek pellengérre állítása vagy a kritikus ellenzék karaktergyilkosságokkal való megtörése éppen ilyen eszközökkel operál. Ezek a módszerek nem újkeletűek, azonban a megvalósítás cinizmusa ritkán volt ennyire nyíltan pragmatikus.
Kádár János legalább próbált valamennyire látszólag az emberekért küzdeni a szovjet-érdekeltségek mellett; Orbán ezzel szemben Putyin játékszereként viselkedik, miközben a hatalom csúcsain a központosított gazdagodás rendszere dübörög. Ez már nem fehér zsemléről és krumplistésztáról szól, hanem luxusingatlanokról Dubajban, trükkös machinációk réseit kihasználva. Zsákmányolás és árulás kéz a kézben jár az elit turáni-romantikájában, miközben a demokrácia kivéreztetése válik mindennapos politikai stratégiává.
A látszatnormalitás mélye alatt
Az illiberális kormányzat minden pillanatban arra törekszik, hogy az abnormalitást normaként terjessze. A társadalmi tüntetések, a diákok hangjai nem mások szerintük, mint a rend elleni lázadás – miközben saját rémuralmukat állítják be „normalitásként”. A hatalmi érdekektől vezérelt politika az ellenzék elhallgattatására törekszik, ahol bármikor lehetségesnek tűnhet, hogy Magyar Péter és pártja törvényen kívül kerüljön. Milyen groteszk, hogy ez a képlet mennyire hasonlít Gaitán meggyilkolása után Kolumbiában látott társadalmi kettészakítottságra!
Veszélyek és lehetőségek: a nép felelőssége
A történelem azt tanítja, hogy a diktatúrák nem omlanak össze maguktól. A népakarat az, ami felemelhet vagy elsöpörhet rezsimeket. A nép által gyűlölt diktátorok mindig félnek az ellenállástól, és ez a félelem végül gyengeségük gyökere. A félelem pedig nem tarthat örökké. Egy igazságtalan hatalom produkálhat golyóálló mellényekkel felszerelt verőembereket, ám egy nép szívét és vágyát szabadság nélkül elvenni nem tudja.
A végső kihívás
A lángoló hatalommal szembenézni nem egyszerű. Mindazonáltal maradjunk résen: a film példája tanulságos. Az a személy, aki bátorságot mutat a mindent elsöprő hatalommal szemben, erőssé teszi a sorokat. A diktatúra ellen szoborrá válhat az ember! A kérdés nem az, megéri-e küzdeni, hanem hogy van-e alternatívája a küzdelemnek. A szabadságharcosokat sosem az pusztítja el, hogy többen vannak ellenük – hanem az, ha közönyös csend választja el őket a néptől.
Forrás: nepszava.hu/3279191_egy-politikai-gyilkossag-anatomiaja
