Csabai László: Rend a Lelke
Povolics Konrád, a tanár, egyetértés nélkül beírja Baráth Sanyi matematika-feladatlapjára az elégségest, ezzel jelzi, hogy a fiú dolgozata a kettes és hármas határvonalán áll. Az ilyen helyzetekben Povolics mindig az alacsonyabb érdemjegyet választja, figyelembe véve pedagógiai szempontjait, hiszen úgy véli, hogy ez ösztönzőleg hathat a diákra. Miután befejezte a dolgozatok javítását, a tanár behajtja a dossziéját, és szusszan egyet: aznapra végzett. Mégis, van valami, ami továbbra is terheli a gondolatait.
Povolics várakozással tekint feleségére, Gizura, és anyósára, Piri mamára, akik megilletődve lépnek be a szobába. Helyet foglalnak, de tekintetük nem tud elszakadni a férfiról. Povolics homlokát ráncolva közli velük, hogy egy mélyreható beszélgetésre készül.
„A férfiember élete során időnként kénytelen a tükörbe nézni,” kezdi. „Számot kell vetnie a kudarcokkal és az elért eredményekkel, miközben felméri a tárgyi környezetét és azokat, akikkel egy fedél alatt él. Segítik-e vagy hátráltatják a fejlődését? Én is elértem az ötvenhez közeledve, hogy ezt a számvetést elvégezzem, és úgy érzem, Gizu, nem tartható fenn tovább a házasságunk.” Közli a döntését: el akarja hagyni a feleségét és az anyósát.
Gizu régi, jól ismert szavakkal vág vissza: „Miért most?” Kérdése nem véletlen, hiszen tudja, hogy a férje válságról beszél, ami eddig is jellemezte kapcsolatukat. Povolics higgadtan válaszol, immár nem érdeklik az illúziók, az a gondolat, hogy ki tudnának ebből a helyzetből lépni. „Meguntam téged,” mondja őszintén.
Vészjóslóan hangzó szavak röppenek. Povolics kifejti, hogy Gizu kiemelkedő képességei, mint a főzés vagy a programok szervezése, nem elegendőek ahhoz, hogy a házasság működőképessé váljon. A nő próbálja védeni magát, kérdéseket tesz fel a múltról, a közös emlékekről, de valójában választ nem kap. Povolics kimondja a számadást, és arra hivatkozik, hogy már nem tarthat tovább az a kapcsolat, ami alapvetően nem működik.
Gizu azt kérdezi, mi lesz a lakásukkal, de a választ már tudja, hiszen a férfi elárulja, hogy egy év múlva az ingatlant eladják, és a pénzt elosztják. Az anyónak is van véleménye, de Povolics már nem érzi szükségét, hogy ezzel foglalkozzon.
Povilics az utolsó személyes holmijait pakolja, mikor megjelenik Piri mama. Az idős asszony suttogva, de haragosan kérdezi a fiát, hogy mit is tervez pontosan. Povolics lényege világos: elköltözik, és a válás ügyét sem halogatja majd.
Gizu, akinek szemeiből a könnyek nem akarnak eltűnni, kérdez, de csak annyit mond: „Nem képzelheted, hogy ilyen könnyen lelépsz!” Povolics higgadtan reagál, s már el is távolodik a szobából, ezzel érzékeltetve Felesége és Anyósa felé, hogy a dolgok nem állnak meg.
A házasság vége felé közeledve a szituáció egyre feszültebbé válik. Povolicsnak látni kell, hogy ez a pillanat nem csupán a saját megérzése, hanem mások számára is új kihívásokat teremt. A nap végén, a napfény már halványul, és a légkörben egy újrakezdés ígérete lebeg. Úgy tűnik, Povolics számára a valóság nem csupán elviselhetetlen, hanem elkerülhetetlen is.
Forrás: nepszava.hu/3301087_csabai-laszlo-rend-a-lelke
