A barátság szálai Németországban
Az idő tájt, amikor édesapám a Tungsram férfikórus tagja volt, a külföldre utazás ritkaságszámba ment. A kórus tagjaként számos városban megfordultak, és feltűnt, hogy a német férfikórusokkal különös barátságokat ápoltak. Így alakult ki apám ismeretsége Paulal, aki Baden-Württemberg tartomány Weinstadt városában élt. Talán a közös név, Pál és Paul, tette lehetővé a gyors barátkozást, még ha nyelvi különbségek is álltak előttük.
Apám már a nyolcvanas években levelezett Paullal, ami nekem is egy külön lehetőséget adott. Amikor elkezdtem a német nyelvet tanulni az iskolában, zömmel én fordítottam Paulnak az apám által írt leveleket, s idővel már személyes érintéseket is belecsempésztem. Hamarosan úgy éreztem, mintha lenne egy német „papa”, aki mindig külön képeslappal köszöntött a születésnapomon, így gondolva rám.
Egy nyári kaland Weinstadtban
Tiniként ellátogattam Paulékhoz, ahová egy hétre nyárra hívtak meg. Életem első külföldi utazása során Stuttgartig busszal jutottam, majd onnan egy gyönyörű borvidékre, Weinstadtba indultam. Ezt a varázslatos helyet Paul és felesége, Ingrid otthonaként ismertem meg. A tíz nap alatt, amit náluk töltöttem, megismerkedtem Angélával, Paul lányával és az unokákkal is.
Weinstadt a festői borvidékéről ismert, dombokkal és szőlőültetvényekkel tarkított tájával igazi középkori hangulatot árasztott. Paul, a kedves és vidám férfi, külön különleges képességgel rendelkezett: a madarak énekét utánozta, ami számomra kislányként szinte varázslatos volt. Gyakran láttam, ahogy a madarak válaszolnak neki, mintha megértenék.
A magyar kapcsolatok
Paulék többször jártak nálunk Magyarországon is. E látogatások kapcsán döbbentem rá, hogy a nyelv köti össze az embereket. Egy különleges alkalommal Paul elvitt engem egy magyar bácsihoz, Kristóf bácsihoz, aki hosszú évek óta élt Németországban. Kapcsolódásunk a nyelven túl a közös múltban is rejlett, hiszen ő 1956-ban hagyta el az országot. Találkozásunk mélyen megérintett, hiszen önértékelésem számomra a magyar nyelv révén a hazai gyökerekhez is visszanyúlt.
Felnőtté válás és a képeslapok hagyománya
Nagykorúvá válásom után kapott irányt az életem. Paul közbenjárásával kerültem egy stuttgarti német családhoz, ahol au-pairként dolgoztam. Abban az évben Paul és Ingrid megleptek a születésnapomon. Az ünneplés során számomra egyenrangú családtagokként érezhettem magam, hiszen a második szüleimként tekintettek rám. Ez különös figyelmet kapott, mivel Angélával való kapcsolatuk elhanyagolhatóvá vált.
Ahogy teltek az évek, változtak a lakcímek és az iskolák, de a születésnapi képeslapok mindig megérkeztek. Még a szülői ház elhagyása után is naprakészen küldtem nekik az aktuális lakcímemet, hogy a képeslapok továbbra is érkezzenek. Amikor érkezett egy boríték Paul írásával, az mindig felemelő érzéssel töltött el. Különleges pillanat volt minden alkalommal, mikor kinyitottam a választ, melyben mindig együtt éreztek velem.
Az utolsó köszöntés
Évtizedek múltán a köszöntések folyamatosan érkeztek: esküvőim, gyermekeim születése, karácsonyok. Harminc évig élhettem meg ezt az édes hagyományt. Tavaly kaptam az utolsó képeslapot, Ingridtől, amelyben Paul haláláról értesültem. Az utolsó levél azt kívánta, hogy éljek boldog életet, és közben említette, hogy Paul októberben távozott az élők sorából.
Hamar világossá vált számomra, hogy ezzel valami végleg megváltozott. A születésnapi képeslapok már sosem érkeznek meg, hiába nyitogattam a postaládámat. Tovább írtam Ingridnek, de választ már nem kaptam. Később Angéla, Paul és Ingrid lánya, keresett meg. Kiderült, hogy Ingrid is elment. Értékes emlékek maradtak bennem, és minden évben előveszem a régi képeslapokat. Egy-egy születésnapomon megérzem a levelek illatát, és megelevenedik előttem Paul, aki a kék, piros és zöld tollakkal írt nekem boldogságot kívánva.
Forrás: nepszava.hu/3304802_azok-a-szep-kepeslapok
