Harag és Elfogultság Nélkül: Tacitus Bölcsessége a Modern Politikai Történetben
Publius Cornelius Tacitus, a római történész, egy olyan örökérvényű kijelentést tett, amely nemcsak saját korában, hanem a jövőben is releváns maradt: „Sine ira et studio”, azaz „Harag és elfogultság nélkül”. E gondolat a történészek egyik alapelve, amely arra ösztönöz, hogy a múlt eseményeit függetlenül a személyes érzelmeinktől és indulatainktól vizsgáljuk. Tacitus a 1. században, egy olyan korban, amikor a hatalom birtoklása és birtokosaik sorsa szélsőséges torzulásoknak volt kitéve, mint Tiberius, Claudius és Nero, fogalmazta meg ezt a filozófiát. Munkái, az „Annales” és a „Historiae”, ma is a történészi munka etalonjaként szolgálnak.
Amikor visszatekintek arra a háromnegyed évszázadra, amit a történészi pályán töltöttem, egyre inkább megértem, hogy a történelmi események elfogulatlan feltárása sokkal nehezebb feladat, mint gondoltam. Eleinte a XIX. és XX. századi történések érdekeltek, de amikor a saját korom szövevényes valóságába kezdtem beleásni magam, rádöbbentem, hogy az objektivitás megőrzése szinte lehetetlen. Ma, amikor a Donald Trump és Orbán Viktor politikai pályafutását elemzem, gyakran azon kapom magam, hogy írásaimat áthatják az indulatok és a düh.
Képzeljük el, mi történik, amikor Orbán Viktor hazugságait idézzük, mint például, hogy „nem lehet tudni, ki kezdte az orosz-ukrán háborút.” Lehet-e ezt harag nélkül említeni? Vagy amikor azt mondja, hogy „Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nem kívánja lezárni a konfliktust”? Ezek a kijelentések egy történész számára nehezen megemészthetőek, és nem csupán elhamarkodott politikai állásfoglalások, hanem a valóság torzításai is.
A helyzet még aggasztóbb, ha Donald Trump hazugságait vizsgáljuk. Az ő elnöki ciklusának alatt a Washington Post újságírói összesen 30,573 hamis állítást számoltak össze, azaz naponta átlagosan 21-et. Lehet-e ezen a tényen indulatok nélkül elgondolkodni, miközben kimondja, hogy be szeretné kebelezni Kanadát vagy akár Dánia legnagyobb területét? Nem csupán a szövetségi struktúra felrúgásáról van szó, hanem a politikai etikett minimális tiszteletének hiányáról is.
Mi történik, amikor Trump csodálatát fejezi ki autokrata vezetők iránt, mint Putyin vagy Kim Dzsongun? E kérdések nyomán beszélhetünk-e egy államférfi valódi nézőpontjáról, amikor gúnyolódva nyilatkozik a testi fogyatékos újságírókról, vagy amikor pejoratív jelzőkkel illeti a női újságírókat? Mindezek felett áll az a tény, hogy Trump, aki még tegnap a hatalom megélénkítéséről beszélt, létrehozott egy nemzetközi Béketanácsot, amelybe elhíresült országok, mint Albánia, Bulgária és Orbán Magyarországa is beletartoznak.
Orbán Viktor a tanács felkérésére így reagált: „Ha Trump, akkor béke!” Kérdés, hogy miként fogják ez a francia politikai leleményt finanszírozni, amikor a tagdíj egymilliárd dollár. Az eddigi résztvevők listája sokkal inkább megmosolyogtató, mint megrendítő, hiszen a nyugat-európai országok teljesen hiányoznak ebből a társaságból.
A fenti események tükrében mi a helyes lépés? Harag és elfogultság nélkül nehéz felismerni a politikai kommunikáció csúnya arcát, sőt, talán lehetetlen egy ilyen mértékű disznóságot elegánsan kezelni. Az elmúlt évek tanúsága szerint, ha a történetírás nem a tények, hanem a hatalom birtokosának érdekeire épül, akkor a történelem megértése is torzul.
