MÉG VÁLASZTHATUNK JÓ ÉS ROSSZ KÖZÖTT
A Davosi Világgazdasági Fórumon többen hangsúlyozták, hogy a hagyományos, szabályokon alapuló világrend határai elérkeztek, és a normák jogalapja, valamint a multilaterális intézményekbe vetett bizalom jelentősen megrendült. E változások nem csupán átmeneti jellegűek, és Európának ehhez a megváltozott helyzethez alkalmazkodnia kell.
Valóban, a régi, egypólusú világrend nem a Donald Trump hivatalba lépésével kezdődött, hanem már a 2000-es évek elején elkezdődött a felbomlása. A jelenlegi frusztráció forrása nem az átalakulás ténye, hanem inkább az ebből fakadó bizonytalanság, amelyet a világ legerősebb hatalmainak heves erőfeszítései táplálnak hegemón pozíciójuk fenntartására és érdekeik érvényesítésére.
A „szabályokon alapuló világrend” létére nem lehet kétség, hiszen az széles spektrumú, egymásra épülő elemekből áll. A katonai és gazdasági erők mindkettő továbbra is meghatározóak, ám a stabilitás nem csupán a hadseregek erején múlik. Az évtizedek során kialakult multilaterális intézmények, globális és regionális együttműködési keretek, valamint a kölcsönös gazdasági függőségek olyan összetett hálót formálnak, amelyet egyetlen egyéni szereplő sem tud következmények nélkül szétrombolni.
Az elmúlt nyolc évtizedben az elfogadott, noha néha megsértett szabályok és normák prioritást élveztek a nyers hatalommal szemben. A jog ereje a nemzetközi közösség kis és közepes államai számára nemcsak az élet biztosítékát jelenti, hanem biztonságot és kiszámíthatóságot is. A mai napig ezek a normák korlátozzák az erőpolitikát, a revizionizmust és a nacionalista tendenciákat. A róluk való lemondás esetén nem egy új rendet hoznak létre, hanem a nyers erő érvényesülését legitimálják, amit következő káosz követhet.
A kérdés így nem az, hogy a szabályokon alapuló világrend még létezik-e, hanem hogy Európa miként vehet részt egy hatékonyabb, plurális világrend kialakításában, elkerülve az erősebbek túlhatalmát. Az Európai Uniót sokszor kritizálják a szabályok érvényesítése terén tapasztalt gyengesége miatt. Kritikusai hivatkoznak a katonai gyengeségére, függőségeire, a lassú döntéshozatalra és a „puha” fellépésükről. Ennek ellenére az EU-nak van gazdasági potenciálja ahhoz, hogy néhány éven belül, a NATO struktúrájára támaszkodva, elrettentő katonai kapacitásokat fejlesszen.
Ahol fontos az Egyesült Államok által hátrahagyott űr betöltése, az a nemzetközi intézmények életben tartása, megreformálása, működésük finanszírozása és a jogállamiság megőrzése. Európa ma is képes erre. Az EU nem tankokkal, hanem jogszabályokkal „harcol”. A szabályozás terén nagyhatalomként jelenik meg. Egy technokrata, problémákat orvosló, identitás-semleges reformpolitikával segíthetne megelőzni a nemzetközi rend felbomlását. Világ egyik legnagyobb gazdasági közössége és fizetőképes piaca megerősíti, hogy alkalmas legyen a meglévő nemzetközi intézményrendszer reformjának élére állni. A konkrét lépések sürgetőek.
Tudatosan kell felfogni, hogy a jogállamiság nem csupán egy nyugati identitás kérdése, hanem a politikai és gazdasági stabilitás fontos előfeltétele. Az identitás-semlegesség nem jelenti az értékek feladását. Miközben szakít a nyugati értékek exportjára épülő politikával, szükséges, hogy a szolidaritást megőrizzék azokkal, akik hasonló értékeket vallanak.
Kis államként Magyarországnak is a szabályokon alapuló békés együttélés melletti kiállásra kellene törekednie. A történelem példái között említhető a Helsinki folyamat és az azt követő „kis lépések politikája”, amely lehetővé tette, hogy a Kádár-korszak végére Magyarország a Nyugat számára is elfogadható partnerré, a blokkok közötti átjárhatóság szimbólumává váljon.
Orbán Viktor azonban nem ezt az utat választotta a Davosban való részvételével, amikor csatlakozott a trumpi „Béketanácshoz”, amely a gázai konfliktus kezelésére hivatott diplomáciai fórumként van jelen. Valójában azonban ez egy kísérlet a meglévő nemzetközi minták, például az ENSZ megkerülésére, egyfajta „alternatív világkormány” csefátjának megteremtésére, amely célja a nagyhatalmak közötti alkuk közvetlen érvényesítése a meglévő intézményrendszerek felett.
Orbán lépései egyértelműek: a jövőt nem a szabályok alapú rendszert követve, hanem a trumpi, üzleti alapú politikában látja. A magyar politikai rendszer átalakítása mellett nemcsak az EU széthullására játszik; a világszintű szétverő törekvések mögé is sorakozott. Ezzel következetes a saját politikai pályájához, hiszen pályafutásának kezdete óta a konfrontációra és a konfliktusok kiélezésére alapoz. A békés együttélés fogalmát idegennek tartja. Amennyiben nyer a tavaszi választásokon, a világ számára azt az üzenetet küldi, hogy a teljes magyar nemzet nem a közös biztonságot és rendet, hanem Orbán harcias különutasságát támogatja nemzetközi szinten is. Ez pedig ellentétes a nemzeti érdekekkel.
A szerző nyugalmazott diplomata.
