LESZ-E BELŐLE CSEREBOGÁR?
A jelenlegi magyar politikai rendszer, amelyet Orbán Viktor uralma alatt szélsőjobboldali és fasisztoid jelzőkkel illetnek, nem megdönthető liberalista módszerekkel. A liberális demokraták számára hiányzik a megfelelő szavazótábor, nem azért, mert a társadalom többsége fasiszta beállítottságú, hanem mert jobbközép, jobboldaliságra hajlamos. Ez a tömeg nem elsősorban a Fideszhez tartozik, hanem a szélsőjobboldali rezsim elkötelezett híveiből áll, akik nem az igazi demokráciát képviselik, tehát nem is tekinthetők jobboldalinak. A német fasiszta beállítottságú szavazók példája mutatja, hogy ezek az elköteleződések sokáig kitartanak, és a magyar helyzet sem lesz más a NER bukása után.
A szavazók többsége, akikkel foglalkozunk, politikai értékrendjük alapján inkább jobboldali álláspontot képvisel, sok esetben esetleg csak ösztönösen az ahhoz való közeliség állapotában. A demokraták jobboldali változatai ők, akik historikusan a magyar politikai paletta középpontját képviselik, így sokan jobboldalisággal rendelkeznek, amely a történelmünk során alakult ki. Politikai örökségükből fakadóan korai elődeik a két világháború közötti időszakban a mindenkori kormánypártra szavaztak, később pedig olyan pártokra, mint a Nemzeti Radikális Párt vagy a Független Kisgazdapárt. Az antiszemitizmus sosem volt jellemző számukra; a rendért való vágy vezérelte őket, főként a szélsőbaloldal ellen.
1945 után, amikor lehetőségük volt rá, a kommunista propaganda nyomására „reakciós” polgári pártokat támogattak, mint például a kisgazdák vagy a kereszténydemokraták. Az 1956-os forradalom körüli időszak számukra új lehetőségeket ígért, de hamarosan visszahúzódtak a hatalom elől. Később, a Kádár-korszak idején, a fogyasztói polgárosodás iránti vágy vezette őket, míg a demokratikus ellenzék nem tudta felkelteni az érdeklődésüket.
A múlt hatása és a kulturális örökség azonban tovább él, és sokkal bonyolultabb annál, semmint azt tudományos szempontokkal meg lehetne magyarázni. A gazdasági hatások nem elegendőek, hiszen a politikai valóság annál sokrétűbb, ahol a mélyszegény rétegek, akikkel nem foglalkoztak kellőképpen, nem válhatnak vezetővé. 1989 után a nemzet új világban találta magát, ahol részben az MDF, részben pedig az SZDSZ sok szavazót nyert, akik remélték, hogy az új pártok a múlt politikai mintáit elutasítják.
Azonban a kihívásokkal teli időkben Orbán Viktor személyében egy új “Vezér” merült fel, aki a jobboldalias táborban szélsőjobbra vágyókat szólította meg. Mára a városi értelmiség, a fiatalok és a kis- és középvállalkozók jelentős része párt nélkül maradt, a magyar kultúra öröksége továbbél, de a politikai képviselet hiánya érzékelhető. A baloldaliak közül is sokan lemaradtak, mivel a Dobrev Klára vezette DK nem tudta megnyerni őket. A baloldal számára tehát kihívást jelent Magyar Péter szereplése, aki bár nem annyira szélsőjobboldali, mint elődje, de kérdéses, hogy valóban rendszert kíván-e változtatni vagy csupán kormányt váltani.
Végül említhető, hogy a baloldali ellenszenv Magyar Péter irányába gyakran indokolatlan, hiszen ő csupán a Fideszből távozott, de felkeltette a gyanakvást. A történelmi párhuzamok keresése és a régi sebek felidézése nem segít a jelenlegi politikai helyzet megértésében. Az új kihívásokkal szemben mind a jobboldali, mind a baloldali politikai spektrum számára elengedhetetlen a nyitott párbeszéd és az együttműködés a demokratikus gondolkodás jegyében, hogy végül egy társadalmi konszenzusra juthassanak. Az idő majd megmutatja, hogy ki tudja a legjobban képviselni a magyarokat a jövő politikai táján.
