Merre Tart Magyarország? Az Illiberális Politikai Fordulat
2010 után a magyar történelem egy különösen aggasztó elágazáson ment keresztül. A hatalomra került politikai erő nem csupán a liberális demokrácia keretein belül kívánt kormányozni, hanem magát ezt a keretet is akadályként azonosította. Az a rendszer, amelyet „illiberális demokráciának” nevezett, nem képviselt egy alternatív demokráciafelfogást, hanem célja a polgári társadalom fokozatos visszaszorítása volt. Ez a jelenség sokkal inkább program, mint puszta politikai elgondolás.
A polgári társadalom alapjának lényege nem csupán az intézményes keretekben rejlik, hanem abban a diskurzusban, amely az állampolgárok között zajlik. Ez a diskurzus egy természetes folyamat, amely során az emberek vitatkoznak, érvelnek, és együtt keresnek jobb megoldásokat a közösen felmerülő problémákra. A politika nem lehet csupán a hatalom kinyilatkoztatása, sokkal inkább egy közös gondolkodás folyamatának kell lennie, ahol a kormány nem tekinthető tévedhetetlen vezetőnek, hanem megbízott képviselőnek.
Azonban Magyarország más irányt választott. Az új rendszer számára a közbeszéd és a vita kockázatnak tűnt; az ellenvélemények nem a döntések minőségének javítását szolgálták, hanem zavaró tényezőkként jelentkeztek. A kormány fokozatosan elhatárolódott a társadalmi párbeszédtől; a döntések nem közösen születtek, hanem bejelentés formájában történtek. A parlament szerepe csökkent, a társadalmi konzultáció formalitássá vált, míg a szakmai szervezetek véleménye egyre inkább fölöslegessé vált. A politika színpaddá változott, ahol a valóság határozottan eltávolodott a társadalmi igényektől.
Sokan feltették a kérdést, miért nem alakult ki egy stabil, győzelemre esélyes ellenzéki többség, amikor a rendszer jellege ilyen nyilvánvaló volt. Ennek egyik oka a politikai struktúra: a választási rendszer kétpólusú politikai környezetre lett szabva, míg a társadalom valójában sokpólusú maradt. Ez az eltérés nemcsak kényszerhelyzeteket teremtett, hanem csapdába is ejtette az ellenzéki együttműködést. A másik tényező a kormányzati propaganda, amely nem a többség meggyőzésére fókuszált, hanem a közös valóság szétbontására. Azonban független nyilvánosság szigetei továbbra is megmaradtak, és az internet sem lett teljesen ellenőrzött; a tapasztalatok és a hivatalos narratíva közötti szakadék egyre szélesebb lett.
Ezekben a körülmények között lépett színre a Tisza Párt. Ez nem csupán egy hagyományos ellenzéki párt, hanem egy új politikai többség kialakításának kísérlete, amely a csalódottak gyűjtőhelyévé kíván válni. Csalódtak a fiatalok, akik számára a jövő kiszámíthatatlan, csalódtak a vállalkozók, akik nem egy valódi piacgazdaságban működnek, hanem egy politikai gazdaság keretei között, és csalódtak a baloldaliak is, akik emelkedő jólétre és mobilitásra vágytak.
A „nincs se jobb, se bal, csak magyar” jelszava nem pusztán filozófiai álláspont, hanem politikai technika: közös minimumok keresése egy széttöredezett társadalomban. Fel kell ismerni, hogy új többségre van szükség, amely nem azonos világnézetből, hanem közös hiányosságok felismeréséből születik. Az új kormány nem várható, hogy minden csoport elvárásait egyszerre teljesítse – ez nem is lenne a feladata. A feladata inkább az, hogy helyreállítsa azokat az intézményeket, amelyekben az érdekek valóban megtárgyalhatók: többpárti parlament, valódi önkormányzatok, szakszervezetek és független hatóságok, valamint egy szabad diskurzus.
Sokan gazdasági fellendülést várnak a változásoktól, pedig a sorrend fordított: először politikai normalitásra van szükség, hogy az gazdasági bizalmat teremthessen. A gazdaság intézmények kérdése, amely a kiszámíthatóságot és a szabályok transzparenciáját jelenti; a lerobbantott állam nem több forrásból, hanem jobb működésből javulhat. A működéshez szükséges az ellenőrzés, amelyhez nyilvánosságra van szükség, míg a nyilvánosság a viták révén érhető el.
A lehetséges változás tehát nem forradalom, hanem a régihez való visszatérés. Nem új rendszert kell kitalálni, hanem vissza kell térni ahhoz az alapelvhez, amely a beszélgetésre épül. A demokrácia nem attól erős, hogy mindig ugyanaz a hatalom győz, hanem attól, hogy a döntések mindig másképpen alakulhatnak. Ha ez a lehetőség újra valósággá válik, akkor elérkezhet egy korszak vége, és elkezdődhet a normális politikai működés időszaka.
A szerző oktatási szakértő.
