Személyiség és világpolitika
A világ számos vezető politikai iskolája közül az amerikai külpolitikai irányzatok irodalma különösen gazdag. Ebből a gazdagságból azonban könnyen el lehet veszni, mivel két domináns tábor elkülönítése jellemző: az idealizmus, amely Amerika kivételességét és a demokráciaterjesztést hangsúlyozza, valamint a realizmus, amely az erőegyensúlyra és a katonai, gazdasági hatalomra összpontosít. Donald Trumpot, első elnöki ciklusa alatt, az America First doktrína alapján a klasszikus izolacionista vezetők közé sorolták. Magát nacionalista elnökként határozta meg, kijelentve: „Amerika nacionalista elnöke vagyok, nem pedig a világé.” Emlékezetes, hogy Trump erős ellenérzéseket táplált a multilaterális intézmények iránt, több nemzetközi egyezménytől visszalépett, és a NATO-ból való kilépéssel is fenyegetett.
Azonban Trump második elnöki ciklusa alatt meglepő fordulatot vett. A beiktatási beszédében olyan expanzionista terjeszkedési célokat hirdetett meg, amelyekhez hasonlót több mint egy évszázada nem hallhattunk egy amerikai elnöktől: „Az Egyesült Államok újra növekvő nemzet lesz, kiterjeszti területét, és új, gyönyörű távlatokba viszi zászlónkat.” Trump 2.0 első éve cop a klasszikus izolacionizmus zálogát kává tette. Miközben békeelnökként határozta meg magát – ambicionálva a Nobel-békedíjat –, a nyers katonai erőre támaszkodott. Az elnök közel ezer rakétacsapást rendelt el hét állam ellen, többek között Irán, Venezuela és Szíria tekintetében. A Dániához tartozó Grönland annektálására vonatkozó ambícióját „abszolút meg kell szereznünk” kijelentéssel támogatta, míg Kanadát az „51. államának” kívánta tudni, a Panama-csatorna pedig „márpedig visszavesszük” státuszt kapott.
Az elnök külpolitikai döntéseit, amelyek gyakran szeszélyesek voltak, a külső szemlélő számára első pillantásra a szabályalapú nemzetközi rend rombolásának tűnhettek. Mégis, ezen észrevétel mögött egy olyan globális politikai koncepció húzódik meg, ahol az intézmények helyét a személyelvű külpolitika, a „one-man show” diplomáciája veszi át. Trump külpolitikájában a szerződéses és intézményes kereteket gyakran személyes kapcsolatokkal helyettesítette, mivel meg van győződve arról, hogy a vezetők közötti viszonyok túlsúlyba kerülhetnek a struktúrák ellenszél ellenére.
Ez a felfogás magyarázza Trump vonzalmát az autokratikus, „erős férfiakhoz” és az általa végrehajtott hirtelen irányváltásokat, amelyeket gyakran egyéni sérelmek vagy elismerések gerjesztenek. A külföldi vezetők is alkalmazkodtak ehhez az új realitáshoz, törekedve Trump érzelmeinek „menedzsmentjére” hízelgéssel, szimbolikus gesztusokkal, értékes ajándékokkal és látványos „győzelmek” szolgáltatásával.
„Az erős államhoz erős vezető kell” – állítja Trump. Diplomáciájában az „erős államférfi” hagyományos külpolitikai elemei érvényesülnek, de mindez intézményi és stratégiai fegyelem nélkül. Az üzletkötés „művészének” gondolja magát, és úgy véli, hogy az eredmények csupán attól függenek, ki ül a tárgyalóasztalnál, nem pedig a nemzetközi normáktól vagy az aktuális politikai szövetségi rendszerektől. A davosi Világgazdasági Fórumon bejelentett Béketanács is ezt a domináns vezetői szemléletet tükrözi, amely a nemzetközi konfliktusokat tranzakcionális alkudozással kívánja rendezni, nyomásgyakorlással és személyes befolyással, nem pedig elhúzódó diplomáciával vagy nemzetközi joggal bízik. Trump azt az elképzelést hirdeti, hogy a békét nem az intézményi rend (mint például az ENSZ) hozza, hanem az ő személyes közbenjárásával válik valóra.
A Béketanács alapító és örökös elnökeként Trump a nemzetközi konfliktusok végső döntőbírájaként határozza meg magát, globális problémamegoldóként, akinek nem szükséges kongresszusi jóváhagyás a katonai beavatkozásokhoz, amint azt a Venezuela és Irán ellen végrehajtott súlyos beavatkozások is mutatták. Külpolitikai tevékenysége nem a stabilizálásra, hanem ambiciózus programjának érvényesítésére összpontosít, amely a történelmi örökségére való törekvésből fakad. Trump számára a történelmi nagyság mércéje nem más, mint a területi gyarapodás, kézzelfogható örökség, amely a történelmi panteonba emeli őt. Emlékezetes elnökök, mint James Polk, William McKinley és Theodore Roosevelt, akiket a területi kiterjesztések miatt váltak híressé, példaként szolgálnak Trump számára.
A Grönland annexiójának gondolata nem csupán üres ígéret, hanem egy ambiciózus örökségpolitikai próbálkozás. Az Egyesült Államok területének 22%-os növelése jelentős lépés lenne. A kívánt kanadai Alberta tartomány csatlakozása is ezt a célt szolgálná. Azonban Trump személyes céljai nem mindig fedik a XXI. századi nemzetközi rend realitásait. Grönland ügyében Trump előre nyíltan követelte a területszerzést, de végül a katonai beavatkozás és büntető vámok fenyegetéseit hamarosan feladta, ami rávilágít arra, hogy a túlzottan egyszemély-központú külpolitika ütközik az intézményi realitással, hiszen a NATO ötödik cikkelyének és az európai szövetségesek összefogásának nyomásával Trump elnöki tervezetei nem valósulhattak meg egyelőre.
Hasonló kihívásokkal néz szembe a Béketanács is, amely a globális legitimitás és felhatalmazás hiányában működtethető, diplomáciai díszletként funkcionálhat, amely leginkább Trump geopolitikai önképét szolgálja. Az ENSZ riválisának megjelenése minden bizonnyal gyengíti az ilyen jellegű kezdeményezések pozícióját. A világ legtöbb nyugati demokráciája kívül marad a Béketanácson, amely a Trump elnökségi ciklusával szinkronban is elhalványulhat.
A személyelvű trumpista külpolitika alapvető kockázatai közé tartozik az intézményi fegyelem hiánya, amely kiszámíthatatlan helyzeteket teremt a nemzetközi színtéren. Az erősen improvizatív külpolitika döntései nem építhetők a megszokott intézményekre, hanem a személyes impulzusokra, érzelmekre támaszkodva születnek. Ha a nemzetközi rend domináns egyéniségekké, mint például Donald Trump, Vlagyimir Putyin vagy Hszi Csin-ping alá kerül, az leáldozhat a XX. századi intézményes világrendnek, helyét instabil, lojalitás-alapú globális rendszer válthatja fel. Ez különösen hátrányos lehet a kicsi államok számára, ahol az intézményi rend biztosította a viszonylagos egyenlőséget. Amennyiben a világ ezen domináns személyek köré szerveződik, a kisállamok nemzeti mozgástere zsugorodni fog, minek véget vethet a korábbi hintapolitikájuknak. A kérdés, hogy reális lehetőség volt-e Orbán Viktor számára, hogy elutasítsa Trump elnök Béketanácsba szóló meghívását: aligha lehetett.
