Éjszaka a Macskával: Az Érdekes Pillanatok
A macskák, és különösen az állatok általában, rendelkeznek egy különleges, alig észlelhető nyolcadik érzékkel, melynek segítségével képesek belépni életünk legfurcsább pillanataiba, néha éppen akkor, amikor a legkevésbé számítanánk rájuk.
Vegyünk például egy tipikus hajnali ébredést. Reggel ötkor, miután álmaink elkezdenek szétfoszlani, hirtelen arra ébredünk, hogy orrunk bedugult, a fejünk tompa fájdalmakkal teli, és torkunk száraz, mint a sivatag. Az az utolsó másfél óra, ami még hátra lenne, úgy tűnik, élvezhetetlenné vált. Az alvás iránti vágy hiába ég bennünk, először is egy meleg zoknit húzva, kábán kibotorkálunk a konyhába. Megpróbáljuk félig csukott szemmel átjutni a sötét szobán, remélve, hogy ha nem nézünk körül, talán szemhéjaink újra zárva maradnak. Egy pohár vizet töltünk, és a kamra rejtett zugait fürkészve keressük az aszpirint, hogy gyorsan végezzünk és visszavonulhassunk a meleg paplanunk alá. De ahogy a szoba ajtajához érünk, hirtelen tompa puffanás hallatszik.
Beugrott a macska a nyitott ablakon. Ez az ablak eleve azért van nyitva, hogy elkerüljük a váratlan zörejeket, hiszen ha zárva tartjuk, bizony, a kedvencünk a hajnali órákban képes kopogtatni az ajtón, követelve a kijutást. Ha engedjük is kimenni, gyakran egy kis jutalomfalattal próbáljuk megnyugtatni, hogy stúdiumai vagy esti kiruccanásai során ne érezze magát éhesnek a réten vándorló egerek és pockok között. Az éjszaka átjárójaként ez az ablak szabad utat biztosít a macsok számára, viszont a szobába érkezésükkor gyakran elfejezik az előre készített ételek láttán, azonnal nappali üzemmódra váltanak. Ott sündörögnek a lábunk körül, kérlelő tekintettel, és pillanatok alatt megállnak az ajtó előtt, mintha csak attól tartanának, hogy hátrahagyjuk őket.
„Most aztán biztosan nem ülök le a konyhában, hogy pulykasonkát kicsiny darabokra vágjak öt percen keresztül, hogy téged etesselek” – mormogom magamban, bármiféle válasz nélkül, máris az irányába indulok. Talán elegendő lesz, ha megmutatom neki az ételtálait. A macskák, bármily éles a szaglásuk, és bármily tökéletes a látásuk, képesek nagyon sokáig ülni a teli tányér előtt, mintha csak arról várnának, hogy egy kedves „jó étvágyat!” kívánatossága éreztesse az étkezést. Gyorsan eléjük tolom a tálakat, ám a sietségem mindent elront. Az állatok különös sajátossága ugyanis, hogy a kapkodást nem tolerálják, és ha sürgetjük őket, méltatlankodva kurrogva fejezik ki nemtetszésüket, sőt, akár napokig is hallgatnak ránk. A párnák között fekve ismét előveszem a halas jutalomfalattal teli zacskót, a szándékomat kifejezve, hogy kiengeszteljem őt, aki eddig nem élvezte a szelíd vacsorát, és most már boldog elégedettséggel merül a tálba.
Halk léptekkel besurranok a szobába, becsukom az ajtót, hogy egy kis pihenéshez jussak. A cicák kint megkezdik a reggeli koncertet a verebek csicsergésével, és nem sok időm marad az álomra. Pont hatkor ismét hallatszik a kaparászás az ajtón. Hát persze, a macska megint itt van. Beengedjük, és az ágyunk szélére telepszik, ami még egy utolsó esélyt ad nekünk a nyugalomra, hiszen ő is meg van győződve arról, hogy a mai nap is folytatódik, és elvárja, hogy a korábbi eseményeket már helyben újra kezdhessük el.
