Példátlanok és Példaadók
A gyógyíthatatlan naivitás mellett elképzelhető, hogy az anya szimplán nem volt jelen a döntés pillanataiban. Sem akkor, amikor a Kossuth-díjra jelöltek névsorát hívták életre, sem pedig a döntések meghozatalakor. Bár ezt nyilatkozata szerint elmondhatja, a miniszterelnök nem kinevezte, hanem csupán felkérte őt a tagsági teendők ellátására, ami azt jelenti, hogy volt választása és lehetősége a bizottság vezetésével, köztük Orbán Viktorral együtt, hogy másképpen döntsön. Felhívást demokráciában, sőt, még hibrid rezim alatt is vissza lehet utasítani, ha összeférhetetlenségre hivatkozunk.
Nehezebb elképzelni, hogy amikor a protokollosztály megkereste a fiút a szobor átvételére vonatkozó kérdéssel, ne tűnt volna fel neki a helyzet minden árnyalata. Nem fordult meg a fejében, hogy az érdemei helyett a családi kapcsolatok kerülnek előtérbe. A gratulációk, mosolyok és a felkonferálás kíséretében a gúny és a kikacsintás elkerülhetetlenül jelen volt.
Meglehetősen furcsa az is, hogy nem féltette büszkeségét, és nem érezte magát kicsinyesnek a nagyszerűek társaságában, vagy egyszerűen csak úgy gondolta, hogy ez ciki.
Az utóbbi évtizedek során a legnagyobb állami kitüntetés méltatlanságának sokféle formáját láthattuk. Szóba jöttek elmaradt kézfogások, méltatlan személyek által kapott elismerések után visszaadott korábbi díjak, vagy éppen botrányos helyzetek, mint amikor az azonos nevű kitüntetettek összeakadtak. Az Orbán-kormányok alatt többször is jelentkezett a hitványság, amikor antiszemitákat tüntettek ki, amely tavaly kisebb botrányt okozott mint idén a családbarát Kossuth-hab, ami most a figyelem középpontjába került.
A felháborodást és feszengést követően fontos megvizsgálni a díjak odaítélésének módját. 2010 óta nem számolnak az egyes szakterületek elismert képviselőiből álló albizottságok munkájával. Ehelyett a kormányfő pár ember felkérésével, többek között miniszterek, egy köztársasági elnöki delegált, valamint az akadémiai és művészeti vezetők bevonásával hozzák meg a döntéseket. Emellett megfigyelhető, hogy a Magyar Művészeti Akadémia és a Nemzeti Kulturális Tanács irányítását ugyanaz a személy látja el, ami a funkcióhalmozás jelenségét vetíti elő.
Azonban van lehetőség a változásra. Ezt bizonyítják a hazai kulturális élet számos prominens alakja által aláírt nyílt levél, valamint a Magyar Színházi Társaság példája, amely a legnagyobb magyarországi előadóművészeti érdekvédelmi ernyőszervezet. Ez a szervezet először a hetvenhét tagszervezete javaslatait gyűjti össze, majd egy tizenkét Kossuth-díjas művészből álló független bizottság választja ki közülük konszenzussal a kitüntetés jelöltjeit. A transzparencia érdekében a jelölők és a nomináltak névsora nyilvánosságra kerül.
Így nem marad más lehetőség a jövőkép alkotói számára, mint példát venni a fent említett szervezettől. Nyilvánvaló, hogy ez a megközelítés bonyolultabb, időigényesebb és több munkaigényes lépést igényel, mint a leggyakrabban hívottak számának böngészése, vagy a legutóbbi társasági események vendéglistájának átnézése. Ennek ellenére, ez a módszer valószínűleg vitás döntések helyett csak elfogadhatóan megkérdőjelezhető döntéseket eredményezne.
