Rejtett sebek politikai haszonnal
A kormányzó párt tizenhat éve a nemzet elhanyagolt sebeire és feldolgozatlan traumáira építi kampányait. De milyen traumékról is van szó? Miért tele a magyar közgondolkodás elhanyagolt sérülésekkel, amelyeknek egy része már súlyos traumává érett? Ezek a kérdések egy fokozottan érzékeny és bonyolult pszichés állapotot tárt fel a társadalomban.
Fontos megemlíteni, hogy a holokauszt nem csupán a zsidó vagy roma közösségek lelki életét roncsolta. Az elnyomott bűntudat és a kínos, fájdalmas emlékek nem csak a vészkorszak tanúinak tudatát hagyták érintetlenül. Azok, akik a csendőrök mellett vonuló csillagos szomszédokkal találkoztak, a háború utáni hétköznapokban is tovább cipelték e sebeket, bár ezek a fájdalmas árnyak nem mindig voltak láthatóak. A tudatalattijukban és álmaikban azonban rendre felbukkantak. Az elfojtott emlékek révén olyan szavak, gesztusok és tettek bukkantak felszínre, amelyek megrontották a fiatalabb nemzedékek, gyerekek és unokák érzékeny lelkét, bátorítva őket arra, hogy feltárják a családi tragédiák mértékét.
De a holokauszton túl számos más háborús rémtett árnyéka is a magyar lélekre nehezedik. A doni temetőről és az orosz katonák erőszaktételeiről szóló emlékek is mély sebeket ejtettek. A Rákosi- és Kádár-korszakok során a folyamatos hazugságok, csalások és a szolidaritás hiánya további elnyomó hatásokkal terhelték a társadalmat. A bűntudat, a szégyen és a titkolt bűnök feszültsége mindannyiunkat érint, ám a reflektálásra sokan képtelenek voltak.
Miért használhatják ki a hatalomra vágyó politikai erők ezt a belső mardosó lelki állapotot? A válasz a nacionalizmusban rejlik. A nemzeti nagyság mítoszának szajkózása és folyamatos bizonygatása formálja a politikai diskurzust. A fociőrület, a „ki, ha nem mi?” retorika, és a Soros-ellenes hőzöngés mind ezt a nacionalista diskurzust táplálja. A politikai kommunikáció, a kampányok és a nemzeti identitás megosztása ily módon árnyékot vet a társadalomra.
De vajon nyugat-európai országok politikai pártjai is hasonló traumatizált érzelmeket használnak kampányaikban? Ezek a nemzetek polgárai is verik a mellüket, mintha a világ urai lennének? Talán nem. Számos nyugat-európai országban a történelmi emlékek feldolgozása és a bűnök beismerése sokkal inkább a társadalmi diskurzus részét képezi. E nemzetek polgárai nem csupán elhárítják a múlt terheit, hanem harcolnak azokkal, próbálják gyógyítani a közéleti sebeket.
Egy nemzeti öntudat épségének helyreállítása nem könnyű feladat, hiszen a megrongált lelkekből nehéz felépíteni a jövőt. Németország példája is megmutatja, hogy a gyógyulási folyamat hosszadalmas és fájdalmas lehet. A tisztességes nemzeti öntudat kiépítése elengedhetetlen, de nem célszerű, ha ezt szempontok és ideológiai manipulációk által próbáljuk megtenni, amely a már meglévő sebekre tapos.
A jövő viszont tartogat meglepetéseket. A hatalmi visszaélések és a visszásságok büntetése elkerülhetetlen, ám a lelki abúzusra való reagálás nem csupán jogi kérdés, hanem történeti és időbeli dimenziókat is magában foglal. A történelem és az idő nem könyörületes, és az ő ítéletük a legszigorúbb lesz, amelyben nem mi, hanem az események és a sors dönt.
