Búcsú a katedrától: Egy író utolsó tárcaírása
A tárcaírás számomra mindig is olyan volt, mintha hetente egyszer egy katedrát foglaltam volna el, legalábbis ezt éreztem az utolsó évek alatt, miközben a heti jelentéseimet írtam. Ahogy a búcsú közeledett, sosem fordult meg a fejemben, hogy ennyi időt eltöltök egy folyamatosan újraértelmezett és újraégett valóságban, míg végül elérkezett az a pillanat, amikor elgondolkodtam a távozatlan búcsúkról. Néha fáradtnak éreztem magam, úgy tűnt, hogy a mondanivalóm elhalványult, a szavak egyre inkább szürké vé váltak, míg a találkozások és érzések súlya a fejem fölé tornyosult. Mégis, az élet váratlan fölfedezéseket hozott, megmutatva, hogy a hétköznapok szürkesége valójában sokkal színesebb, ha más nézőpontból tekintünk rá, legyen az a saját vagy egy olvasó szemüvege.
Az írásaim során igyekeztem családom történeteit és a saját élményeimet átszűrni témákká. Az örömeink, fájdalmaink, sikereink és kudarcaink vallomásává váltak, emlékeztetve minket arra, hogy a legapróbb hétköznapi események, mint egy fogfájás vagy egy eltört paradicsomszósz, humorral és érzelmekkel teli élmények is lehetnek. Azok az írások, amelyek kezdetben még fikciós tárcák formájában születtek, végül a valóságbeli eseményekből merítettek, ahogy a szerkesztőm, Simon Zoltán, javasolta: „Írj arról, ami velünk történik!”. Megértettem, hogy a való élet sokkal izgalmasabb, mint amit a képzelet kínálhat, és így születtek meg az igazi, hús-vér hősök az írásaimban.
Külön köszönet illeti őt, Simon Zoltánt, akinek irányítása és támogatása nélkül a tárcák nem nyerhették volna el a mai formájukat. Emellett nem feledkezhetek meg az én hűséges partneremről, Dusiról sem, aki szinte már gyerekkori írói vágyait ontotta magából. Sőt, az elpusztíthatatlan Mirci macska, aki édes búcsút intett, mindezen sorok között mások láthatatlan tanúja volt. És persze Bella, az új négylábú jövevény, aki mindig csodálkozva bámul rám a kanapéról.
A tárcáim elérték céljukat: számomra is családtaggá lettek azok a hús-vér ‘hősök’, akikről írtam, míg az olvasók is megélték a közös élményeket, felismerve a hibáimat, vagy egyszerűen csak élvezték az olvasás örömét. Ők is ott voltak velem minden írói szombat délelőtt, türelmesen várva, mikor ülök le, hogy megírjam a következő történetet. Az olvasóim voltak a titkos erőm, akikkel diskuráltam, vitatkoztam, miközben próbáltam megragadni az elmondani kívánt érzéseket.
Várva a csodát: A búcsúzás ereje
Ahogy búcsúzom, bízom benne, hogy ez az elköszönés egy kicsit olyan lesz, mint az LGT búcsúkoncertjei, ahol az utolsó pillanatban mindig történik valami váratlan, ami megmenti a helyet és a közönséget. Akárcsak az LGT zenekart, engem is hajtott a vágy, hogy továbbra is kifejezzem magam, és megosszam a közönséggel a gondolataimat. De most, ahogy a nyomtatott lapok sorsa a levegőben lóg, érzem, hogy a társadalom gépezete a digitális világban tovább zakatol, míg a kinyomtatott napilap jövőjátszmája egyre inkább kérdésessé válik.
A társadalmi elismerés és a hagyományok megőrzése érdekében bízom benne, hogy az írásom hatása még mindig érzékelhető, hasonlóan a nyomtatott sajtóhoz, amely egyedülálló szerepet játszott a demokráciában. De nem szeretnék prédikálni, inkább megosztom a zenét a szívemben: hangosan szóljon az Aranyalbum, és legyen egy utolsó üzenetem is. Az utolsó mondat nehéz feladat, de szeretném, ha a képzelet szárnyain elrepülnénk ebbe a múltba vesző jövőbe, ahol mindannyian mosolyogva búcsúzunk.
Ha adjuk vigasztaló képet magunkról, emlékezzünk arra a láthatatlan csoportképre, ahol a közönség és az alkotók együtt integetnek. S ha mosolygós, szomorkás búcsúra van szükség, tudatosan éljük meg ezt a pillanatot, hiszen az írásnak, a szavaknak, és a köztünk lévő kapocsnak meg kell maradnia, ahogy egy csodás emlék.
