A dolgozók kizsigerelése – dokumentumszínház a kapitalizmus természetrajzáról
A Drive egy különleges dokumentumszínházi előadás, amelyben bepillantást nyerhetünk a kapitalizmust megtestesítő autógyár életébe. Az előadás kezdetén a szereplők a színpad közepére ülnek a nézőkkel szemben, és beható tekintettel pásztázzák végig a közönséget. Bár ez elsőre nem tűnik érdekfeszítőnek, mégis magukra vonják és ott is tartják a figyelmet.
Eredetileg tavasszal, a Jurányi Házban mutatták be a Füge Produkció, a SzínMűHely Produkció és a Staféta Drive című közös előadását, amely a Jurányiban változatlanul repertoáron van.
Két civil szereplővel, Lantos Viktória Zsanett-tel, az autógyári futószalagmunkással és az ugyancsak autógyári, lemondott szakszervezeti elnökkel, Németh Sándorral, aki már dermesztően sok szívinfarktuson esett át, továbbá Nagy Zsolttal, az Örkény Színház színészével. A műfaj: dokumentumszínház. Bepillantást nyerhetünk a kapitalizmus természetrajzát megtestesítő autógyár életébe, miközben felidéződik a győri Audi-gyár 2019-es hatnapos, béremelésért folytatott sikeres sztrájkja. Filmfelvételeket is láthatunk kivetítve, sőt a székünk alatt elhelyezett papírzászlók lengetésével azt is imitálhatjuk, hogy mi is ott vagyunk a gyár előtti demonstráción.
Az előadás leginkább három ember személyes történetén keresztül vizsgálja, hogyan zsigerelik ki, netán tekintik gépek alkatrészének a dolgozókat, akikből csak annyi az érdekes, amennyi haszon kitermelhető belőlük. A futószalagmunkás Viktória tisztán látja a sorsát, átélten ecseteli, hogy mindössze egyetlen munkafolyamatot kell végeznie nap mint nap, ami összpontosítást igényel, de gondolkodást, alkotótevékenységet nem. Egyik perc, óra, nap olyan, mint a másik. Amatőr festőként igyekszik a lelkét egyensúlyban tartani.
Sándor barázdált, megviselt arcán ott van a szenvedéstörténete, amit nyersen őszinte szavakkal regél el. Az őrlődése a munkaadók és a gyár dolgozói között lúdbőröztető. Csaknem lehetetlen megfelelni mindkét fél elvárásainak, ő az ütközőpont. Meg is kérdezi, hogy hányan szakszervezeti tagok a nézőtéren ülők között. Pár kéz emelkedik csak a magasba. Bár az egészsége alaposan kárát látta a munkájának, győzköd bennünket, hogy ez fölöttébb fontos lenne. A néhány perces, riasztóan rövid pihenőidőkben is iparkodott rávenni a dolgozókat, lépjenek be.
A végterméknek muszáj hibátlannak lennie, ezért mindenki csupán egy kis alkatrész a nagy egészben, begyakorlottan ismételnie kell a mozdulatait végkimerülésig, amit Viktória szemléletesen meg is mutat. Amihez nincs szükség a személyiségére, amit a pokoli monotonitás gyilkol. Nem véletlenül mondja, hogy nem bánná, ha gépesítenék ezt a munkafolyamatot is.
Zsolt ellátogat hozzá, őt festi, és közben ő is meséli a történetét. A színészek munkája, bár sokak számára irigylésre méltónak tűnik, gyakran szintén idegroncsoló, sokszor látástól vakulásig tart. Három sors napjainkból, három megrendítően őszinte megnyilvánulás. Mintha spontánul beszélnének nekünk, de Kelemen Kristóf, Török Tímea és Teresa Lucia Rosenkrantz koncepciója szerint.
Megformált, mégis az élőbeszédhez abszolút közeli, betanult szöveget mondanak. Emiatt a civilek is valamennyire alakítanak, és így adják saját magukat. Tükrei a mának. A világ káoszából kiragadott kényszerű, németesen precíz, embertelen, ám hatékony, biztos profitot hozó termelési rendnek, ami az ő szűkös megélhetésüket is szolgálja, de emberi kiteljesedésüket riasztóan gátolja. Mások busás hasznot húznak, jól élnek belőlük. A három önvallomás több helyütt megrendítő, de iróniával, akár maró humorral átszőtt. Szembesít bennünket a mi sorsunkkal is.
