AZ UTOLSÓ FECSKE
Tüzes ló, mozizásra invitálunk! De nem a hűvös plázákban, ahol egyre inkább elviselhetetlenné válik a mexikói szószok és fűszeres krémsajtok kavalkádja, valamint a chips és pattogatott kukorica zaja, ami néha harsányabb, mint maguk a filmek. Emlékszem, amikor egy lírai mozi közepén merészeltük megkérdezni a mellettünk étkező, tupírozott hajjal rendelkező hölgyet, hogy mikorra tervezi befejezni az ölében halmozott finomságokat. Válasza az volt, hogy a mozizás kultúrájának része ez az étkezés, amely nélkül a filmélmény nem ugyanolyan, s ha nem bírjuk elviselni, inkább otthon nézzük az előadást.
Gyerekkoromban nagybátyám falusi mozisként dolgozott, ahol szombatonként a helyi vendéglő nagytermét nézőtérként alakították át. A színpad előtt vászon került, ahová a kis vetítőből berobogtak a klasszikus western filmek, mint a Volt egyszer egy vadnyugat vagy a Különben dühbe jövünk. Nem emlékszem arra, hogy valaha bárki is evett volna a moziban, felnőtt férfiak inkább a bárpultnál csapolt sört ittak, amíg fel nem villantak az első képfoltok. Reklám nem volt, és aki valóban vágyott a filmélményre, az időben ott ült, míg akik nem, azok semmi esetre sem zavarták a többieket a hátsó széksorokban.
Most már inkább itthon mozizunk, ám ezúttal nem a képernyők előtt ülve, hanem a szabadban figyeljük a természet csodáit, ahol magunk is résztvevőkké válhatunk. Az eresz alatt egy fecskefészek nyújt néznivalót nap mint nap. Először figyelemmel kísérjük, ahogyan a szülők kis türelmes gondossággal építgetik a fészek apró kiugróit és pihenőhelyeit, hogy aztán a levegő tele legyen repülő rovarokkal, amiket becsületesen gyűjtenek össze a fiókáik számára. Minden délután érkezésünkkor már a szülők jelenlétére várunk, de a fiókák csőrének tátogása már a biztonságos odúból való kiszállás előtt elkezdődik, figyelmeztetve minket, mennyire kicsik és éhesek.
Azonban egy szomorú délutánon érkezve, döbbenten láttuk a földön heverő fiókákat, köztük csak egy életjeleket mutatott. Talán a tikkasztó meleg vagy a túl korai repülési vágyük sodorta őket a biztos fészekből. Az életben maradt fiókát felvittük, és mivel a fészek közvetlenül a nappaliban lévő ablak felé épült, egy hűvös, magas falú cserép tálba helyeztük ki az ablakpárkányra. Ételt is gyűjtöttünk, amit türelemmel, csipesszel adtunk neki, remélve, hogy a szülők visszatérnek, és folytatják a táplálását. Sikerült, hatalmas öröm volt látni, ahogy egymásra találnak, és a nap vége felé is hallottuk a kicsik csipogását, ahogyan a szülők biztatják őket.
Reggel váratlanul halva találtuk a fiókát, és csend honolt a fészek fölött, a szülők elrepültek. Ez a film nem happy enddel zárult, de hogy legalább egy kis reményt hozzunk: a ház másik oldalán lévő fészek még telve van élettel, így itt folytathatjuk az újabb moziélményt.
