Majdnem Kijelentkezve a Csodaországból
A hajnal kegyetlenül ébreszt, és én, mint egy fogoly, a múlt emlékeinek nyúlüregébe zuhanok. Az egyetlen bezárt ajtón a „Boldog pillanatok” felirat gúnyosan vigyorog rám, ám az emlékek homályosak, már nem tudom, mikor néztünk először egymás szemébe, és azt sem, hogy mikor volt az utolsó alkalom.
A kulcsok, mintha élve megmagyarázni próbálnák a zsebemben rejlő fájdalmamat, hiába kiabálnak, már nem érdekel a bejutás. A nap mai jelszava az Elszalasztott lehetőségek termébe vezet, ahol a száraz sütemények az asztalon őrzik a meg nem valósult álmokat. Egy cetli hirdeti: „Edd meg!”, és én emlékszem arra az időre, amikor mohón haraptam minden hazugságba burkolt ígéretbe. De mire rájöttem az igazságra, a gyomrom már tele volt, és elegem lett mindebből.
Ma már nem bánt a mosolyod, a teáscsésze peremén a másik nő rúzsa emlékeztet a múlt sebeit fedő álarcra. A dühödt kártya-mutációk most először mozdulatlanok a gondolataimban. Ma én festem vörösre a fehér rózsákat, felkészülve arra, hogy nem késlekedek veled az életemről, amely feltételezésem szerint eddig szorosan hozzád kötődött.
Reggel hétre már miden készen áll, az ablakot éppen nyitásra igyekszem megoldani, amikor a pult mögött ülő nő unott, hernyóarcú tekintete rám vetül. Odanyújtom a papírt, hogy véglegesen átírják a lakcímkártyámat, és így a Csodaországból való kijelentkezésem véglegessé válik.
