MEGDŐLT A TÉVHIT: A HAJLÉKTALANOK KÖZÖTT JELENTŐS SZÁMBAN VANNAK ROMÁK
Közismert nézet, hogy a cigány családok, bármilyen nehézségben is élnek, nem engedik, hogy bárki is hajléktalanná váljon. Az elgondolás szerint a hajléktalanok között alig akad roma. Azonban a valóság mára ennek épp az ellentéte lett. Buzás-Hábel Géza, aki a Pécs Pride főszervezőjeként ismert, és akit az országos roma önkormányzat megbízott a pécsi jogvédő iroda vezetésével, a hajléktalanellátásban is aktívan részt vesz. Nemrégiben tartott rendezvényén arra figyelmeztetett, hogy a hajléktalanok között a romák aránya régebben még 15-20% volt, mára azonban akár 80%-ra is nőhetett.
A romák származása érzékeny adatnak számít, ezért a hajléktalan romák arányára vonatkozó hivatalos nyilvántartás nem létezik. Buzás-Hábel Géza alig egy éve foglalkozik hajléktalanokkal, és megállapításait idősebb munkatársainak benyomásaira alapozta. „A közfoglalkoztatás nem tekinthető valódi munkának, ebből nem lehet megélni. A roma családok szerepe is átalakulóban van” – fogalmazott. Az ügyek mélyebb megértéséhez Fonyó József, a pécsi Támasz Alapítvány integrált intézményének vezetője mondott volna többet.
A megemlített 80%-os arányt Fonyó József némileg túlzónak találta, de egyetértett abban, hogy a romák aránya a hajléktalanok között emelkedik. Kiemelte, hogy korábban a roma családok gyakrabban tartották össze családtagjaikat, de az aprófalvakban, ahonnan a hajléktalanokká váló emberek többsége érkezik, drámaian csökkentek a lehetőségek. „Az Ormánság helyzete is figyelemre méltó példája ennek” – tette hozzá.
A pécsi intézmény adatai szerint évente körülbelül ezer hajléktalan vagy a hajléktalanságtól közvetlenül veszélyeztetett ember fordul meg náluk. A 2010-es évek közepén volt egy kis csökkenés a számokban, de azóta visszaálltak a korábbi szintre. Ezen ezer körüli szám nagyjából állandónak mondható.
A hajléktalanellátás állapota nem példaértékű, ugyanakkor a vidéki intézmények, különösen a fővárosiakkal szemben, sok fejlesztésen estek át 2010 és 2020 között. Fonyó József megjegyezte, hogy a hátrányos helyzetű családok, akik kis falvakban élnek, sokkal rosszabb körülmények között élnek, mint a hajléktalanellátó intézmények által biztosított állapotok. „A hajléktalanellátás nem az ideális életforma, de a földdel döngölt, komfort nélküli házhoz képest jelentős javulást nyújt” – mondta.
Baranyában, és nyilvánvalóan más magyarországi vidéki területeken is, a perifériára szorult roma közösségeknél tartós szociális problémák figyelhetők meg, és a régi szegénységi mintázatok újra és újra megjelentek. Évtizedek óta nem alakult ki kitörési lehetőség; az otthoni környezetükből kapott támogatás sokszor csekély. A családok nem tudják betölteni a hagyományos szerepüket, és gyakran nincs lehetőségük elköltözni vagy új házat építeni. A megfelelő oktatáshoz és képzéshez való hozzáférésük is rendkívül korlátozott – sorolta az intézményvezető.
Sok esetben a falvak szeretnének megszabadulni azoktól, akik nehéz helyzetbe kerülnek. Úgy tűnik, nem lenne helyes bírálni azokat az önkormányzatokat, amelyek rendkívül szűkös erőforrásaik mellett mindennapos küzdelmet folytatnak településeik működtetéséért. „Ez a történet nemcsak a roma családokról szól, hanem általánosan a kistelepülések megtartó erejéről, és arról, hogy mennyire együttérek a helyi közösség tagjai egymással” – mutatott rá Fonyó József.
Az elhúzódó problémák közé tartoznak a devianciák, a drog- és alkoholfogyasztás. Bármennyire szegény is valaki, a tapasztalatok szerint a szenvedélybetegségekre valahogy mindig van pénz. Az alkoholfüggők továbbra is a hajléktalanok legnagyobb csoportját alkotják – állapította meg a pécsi intézmény vezetője. A szenvedélybetegséggel kapcsolatos problémák előbb is jelen voltak, mint ahogy a hajléktalanság bekövetkezett.
Fonyó József kérdésünkre válaszolt a hajléktalanellátó intézmények felkészültségéről a szenvedélybetegek fogadására. Kifejtette, hogy a hajléktalanellátás alapvető funkciója, hogy biztonságot nyújtson azok számára, akik rászorulnak. Elengedhetetlen, hogy a hajléktalanellátás hozzájáruljon az ellátottak visszailleszkedéséhez a társadalomba. Az integrációs programok vegyes eredményekkel zárultak. Vannak, akik sikerrel „felkapaszkodtak”, de összességében nem mondható, hogy a hajléktalanok integrációja nagy mértékben megvalósult volna az utóbbi évtizedekben.
Az aktív korban lévő hajléktalanok száma jelentősen csökkent, míg a gyenge egészségi állapotú, ápolásra szorulók kerültek túlsúlyba – mutatott rá az intézményvezető. Az átlagos társadalomban élők rehabilitációja sem egyszerű feladat, így könnyen elképzelhető, milyen kilátásai vannak a hajléktalanoknak. A rehabilitációs intézetek nem szívesen működnek együtt olyan páciensekkel, akiknek jövője ismét a hajléktalanság útjára vezet – magyarázta Fonyó József.
A Február Harmadika Munkacsoport, a budapesti Menhely Alapítvány kezdeményezéseként, szakmai szervezetek közreműködésével alakult meg. Az elnevezése is arra utal, hogy 1999 óta február 3-án évente felmérést készítenek a hajléktalanok helyzetéről Magyarországon. A kutatások során kapott eredmények alkalmanként tartalmaznak római adatokra vonatkozó információkat.
A felmérés készítői már 2020-ban hangsúlyozták, hogy folyamatosan növekszik a hajléktalanok körében a „cigánynak mondott” emberek aránya, amely akkor 33%-ot tett ki. A 2024-es jelentés szerint az összes válaszadó 20%-a élete során állami gondozott volt, és minden tizedik hajléktalan a 40 évesnél fiatalabb korosztályhoz tartozott. Közülük szinte minden második a nagykorúvá válásakor került hajléktalanság helyzetébe, és a valaha állami gondozott hajléktalanok körében rendkívül magas a legfeljebb nyolc általánossal rendelkezők (61%) és a romák (43%) aránya.
A kutatás megállapította, hogy Magyarországon a cigány származású emberek négyszer nagyobb valószínűséggel válnak hajléktalanná, mint a nem cigányok. Az állami gondozott fiatalok fele kerül utcára, pedig csupán néhány évvel kellene tovább támogatni őket a rendszerből való kikerülésükkor.
