Még fáj minden csók – Szörényi Levente 1966-os Táncdalfesztiválján
Az 1966-os Táncdalfesztivál óriási hatással volt a magyar zenei életre, mivel a televízió naponta, hármasával vetítette az elődöntők és a finálé között a tizenkét döntős számot. E különleges esemény során a közönség szavazatai módosították a zsűri eredményeit, így a legjobbak közé jutott a Metró „Mi fáj?” című dala, Bakacsi Béla „Bizony, így van ez, szívemmel” és Zalatnay Sarolta „Hol jár az eszem?” című produkciója, míg Koncz Zsuzsa „Nincsen olyan emberrel” előadásával lett emlékezetes. Érdekesség, hogy Koncz Zsuzsa bejutott a döntőbe, de végül ki is esett, köszönhetően a zsűri hátulról érkező szavazatainak.
A közönség több mint 140 ezer szavazatot küldött, ami figyelemre méltó szám, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a fesztivál hatvan dalát 464 pályamű közül választották ki. A Magyar Ifjúság című lap megjegyezte: „Az első elődöntő nyilvános adása óta közüggyé vált a magyar tánczene.” A döntőt megelőzően tizennégy dalt már kiadtak 80 ezer kislemezen, de decemberre már 300 ezer példány kelt el, összesen hatmillió forint értékben. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat illetékese hozzátette, hogy karácsony előtt gyorsított ütemben készítenek még több tízezer példányt.
Közben a kiváló humorú Koós János, akivel jó kapcsolatot ápolt Hegyi Iván, megjegyezte: „A karácsonyfa alá ne csak beat- vagy táncdallemezek kerüljenek, hanem tanuljuk meg szeretni a komolyzenét is!” Az Alföld című folyóirat kritikusa szintén kifejezte véleményét, miszerint a fesztivál valós eredménye a magasabb átlagszínvonal lett volna, mert a számok nagy része számára jellegtelennek tűnt. Mégis, tévedett, amikor kijelentette: „Gondoljuk végig, néhány héttel a fesztivál után hány dalra emlékszik vissza igazán szívesen a legmakacsabb táncdalrajongó is? Kevésre.”
Hat dalra azonban még hatvan év múlva is emlékeznek az emberek. Ilyenek a „Hol jár az eszem?”, „Más ez a szerelem”, „Még fáj minden csók” (Szörényi–Bródy, nem Bárdi), „Mi fáj?”, „Nem leszek a játékszered” és „Nincsen olyan ember.” Ezek a slágerek legalább tíz százaléka örökzöldnek számít, ami kiemelkedő arány. A fesztivál nyomán, a Kisstadionba is vihar kerekedett, különösen a második díjas „Fáj, fáj, fáj” szám miatt, amely a közönség hagyományos ízlését csábította meg.
Szörényi Levente elmondta: „Nem is akarunk mindenki kedvencei lenni. A fiataloknak játszunk. Azokkal szeretnénk megkedveltetni a magyar számokat, akik eddig csak a külföldiekért rajongtak.” A fesztivál hitelesítette a magyar tánczene mivoltát, ami Gonda János, a Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszékének vezetője szerint komoly fegyvertény volt, hiszen új zeneszerzők, szövegírók és énekesek tűntek fel. Az esemény új színfoltot hozott a szakmában, többek között arra is rávilágítva, hogy van mivel versenyezni és mivel felülmúlni a korábbi teljesítményeket.
Petrovics Emil zeneszerző hasonlóan pozitív véleményt fogalmazott meg a fesztiválról, hitt abban, hogy az esemény iránti elképesztő érdeklődés serkenteni fogja a műfaj művelőit. Ezzel szemben az Ifjúsági Magazin drámai képet festett, kimutatva, hogy szinte minden szám a tragédiák komor hangulatát idézte fel, a leggyakrabban megénekelt panaszok között szerepelt a mély magány, a hűtlen elhagyás és a titokzatos féltékenység. A közönség pedig döbbenten nézte a képernyőt, nem tudva hova tenni ezt a sötét hangulatú világot.
Egy vidám megjegyzéssel zárult a fesztivál körüli diskurzusok sora, amelyet a Rádió és Televízió Újság egy Csongrád megyei olvasójának küldött válaszlevélben olvashattunk: „Örülünk, hogy önnek is tetszik a Táncdalfesztivál. Dalszövegeit nem tudjuk felhasználni. További jó szórakozást kívánunk!” Ez a vidám anekdota jól példázza a lap és az olvasók közötti kapcsolat élénkségét a korszakban, jelentős hagyományt teremtve a zenei diskurzusokban.
