A lengyel–ukrán emlékezetpolitikai feszültségek újraéledése
A lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) becslése szerint a volhíniai mészárlás áldozatainak száma elérheti a százezer főt, ám a pontos adatok a mai napig nem állnak rendelkezésre. Az emlékezetpolitikai vitát újfent felélesztette Karol Nawrocki, aki a lengyel köztársasági elnök posztját tölti be. Nawrocki májusban bejelentette, hogy visszavonja Volodimir Zelenszkij ukrán elnök számára a legmagasabb lengyel kitüntetést, a Fehér Sas-rendet. E döntés mögött az áll, hogy Zelenszkij az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) tagjainak hősiességét ismerte el, akik a II. világháború során heinous tömeggyilkosságokat követtek el lengyel polgárok ellen.
Történelmi gyökerek és etnikai feszültségek
A lengyel és ukrán népek közötti etnikai konfliktusok története évszázadokra nyúlik vissza. A mai Ukrajna területének jelentős része a Lengyel–Litván Unió időszakában (XIV–XVIII. század) lengyel uralom alá került, ami a helyi ukrán lakosság elnyomásához és jobbágysorba taszításához vezetett. A térség számos esetben civilizációs és vallási határok mentén húzódott, ami gyakori erőszakos összecsapásokhoz vezetett. A két világháború között a Józef Piłsudski által vezetett Második Lengyel Köztársaságban öt milliós ukrán kisebbség élt, akik közül sokan a Volhíniai vajdaságban éltek, ahol lélekszámuk meghaladta a lengyelekét.
A lengyel hatóságok a kisebbséget másodrendű állampolgári státuszra redukálták, aminek következményeként a helyi ukrán közösség soraiban nacionalista feszültségek és erőszakos cselekmények bontakoztak ki. A II. világháború közeledtével a nacionalista ukrán szervezetek terrorakciókat indítottak, amikre lengyel megtorlásokkal válaszoltak.
A második világháború eseményei és következményeik
Amikor 1939. szeptember elsején a nácik lerohanták Lengyelországot, a szovjetek is a keleti részeket foglalták el a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka alapján. A Vörös Hadsereg Volhíniába is bevonult, ahol több százezer lengyelt deportáltak Szibériába, míg az ukrán lakosság sorsa egyaránt csapásokkal telt. A szovjet hatalom a lengyeleket próbálta elnyomni, míg a nácik a földosztást és a reglerolásokat ígérték az ukránoknak, ami végül erőszakos kolhozosításhoz vezetett. 1941 nyarán, Hitler Moszkva elleni hadjárata alatt, sok ukrán „felszabadítóként” üdvözölte a német csapatokat, akik részt vettek a zsidók elpusztításában és a lengyel államiság megsemmisítésében.
A volhíniai vérengzések
A volhíniai mészárlások, amelyek 1942 végén kezdődtek, a következő évben brutális méreteket öltöttek. A cél az volt, hogy a lengyel lakosság teljes kiirtásával megakadályozzák, hogy a háború utáni határrendezés során bármilyen igényük is legyen a területekre, amelyek történelmileg lengyel fennhatóság alatt álltak. 1943. július 11-ét a mészárlások csúcsaként tartják számon, amikor a szélsőséges ukrán nacionalisták 99 települést támadtak meg, a brutalitás, amelyet a felheccelt ukránok követtek el, borzalmas képeket festett a volhíniai falvakra.
A lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete szerint a mészárlások áldozatainak száma legalább százezer, míg a túlélők közül sokan menekültek, és több százezren csatlakoztak a földalatti Honi Hadsereghez, hogy bosszút álljanak az ukrán támadásokért. E közben a lengyel történészek a lengyel elrettentési akciókat háborús bűncselekményként értékelik, hiszen az ukrán falvakat 10-12 ezer áldozattal sújtották.
A megemlékezés és a jövő kilátásai
A volhíniai vérengzések témája a rendszerváltás utáni időszakban vált nyilvánossá, hiszen az államszocialista évek során a lengyel–ukrán konfliktust elhallgatták. 2016-ban a lengyel parlament népirtásként minősítette az áldozatok sorsát, ugyanakkor az ukrán vezetés nem tagadta a történteket, de azokat a nemzeti függetlenségért vívott harcok túlkapásainak tekintik.
A két ország közötti feszültség jelenlegi kibontakozása figyelembe veszi a történelmi egyezségkötések súlyát, és a közelmúltban Zelenszkij kitüntetése körüli vita rávilágít arra, hogy a múlt fájdalmának kezeléséhez új megközelítések szükségesek. A két ország vezetőinek szükséges lépései ahhoz, hogy a múlt sérüléseit le tudják zárni, hasonlóan ahhoz, ahogy a német és francia nép között a II. világháború után megvalósult a megbékélés és a későbbi uniós együttműködés.
