Újraértelmezett Bartók Kékszakállú Herceg Vára Aix-en-Provence-ban
A harmincéves finn karmester, Klaus Mäkelä és az Orchestre de Paris közötti összhang lenyűgöző, és az általa teremtett hangzás mindenki számára magával ragadó: a zene éppen azt a két karaktert fedi el, akiknek a belső konfliktusát meséli el a történet. Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájának koncertszerű előadása számos kihívás elé állítja a nézőt, nem csupán zenei, hanem érzelmi síkon is. Mit jelent megismerni azt az embert, akivel életünket összekötjük? Meddig terjed a bizalom, és mikor válnak a titkok hatalmassá? Ezek a kérdések nem csupán Bartók művében fogalmazódnak meg, hanem az élet mélyebb értelmezését is előhívják.
Az Avignon-i színházi fesztivál idejére a város szinte önálló élményé válik, ahol a nézők és művészek a negyvenfokos hőségben perdülnek körbe-körbe, a műsorfüzet és a kávéjukkal a kezükben keresnek menedéket. Az utca így válik a művészet színpadává; a határok elmosódnak. Az opera világának gyűjtőhelyévé válik Aix-en-Provence, ahol a Grand Théâtre de Provence elegáns, tágas terének ajtaján belépve hátrahagyjuk az avignoni élet káoszát. Ez a hely már egy másik világ kapuja, ahol az opera évszázados rítusai hirdetik a nagybetűs művészetet.
A teremben a nézők izgalommal várják Bartók Kékszakállú herceg várának koncertjét. Amint Klaus Mäkelä feláll a karmesteri pulpitusra, a terem sötétsége megtörik, és megszólal Balázs Béla szövege, hangján Regőse Gyabronka József tolmácsolásában. „Keserves és boldog / nevezetes dolgok…” – ezekkel a szavakkal csak kevesen képesek érteni az idők mélyéről feltörő hangokat, anélkül hogy szükségük lenne feliratokra. Ez a pillanat magával ragadó, a zene egyszerre indul el, és a színpadra lépő Irene Roberts és Gerald Finley már Kékszakáll és Judit szerepében állnak, háttérben a hét zárt ajtóval.
Kékszakáll története a francia nézők számára más kulturális kontextusba kerül, hiszen Perrault klasszikus meséjében új feleségének átadja kastélya kulcsait, de egyetlen helyiségbe nem engedi be. A nő titkot fedez fel, amely a kíváncsiság veszélyét hangsúlyozza. Bartók feldolgozása azonban arra figyelmeztet, hogy az egyetlen tiltott ajtó helyett hét zárt ajtó sejteket rejt, amelyek az emberi lélek mélységeit tárják fel, elmozdítva a fókuszt a külső világ bűntényeiről.
Judit tragédiája nem abban rejlik, hogy túl sokat akar tudni, hanem abban, hogy őszintén szeretni vágyik. „Vigyázz a váramra, vigyázz ránk, Judit” – mondja Kékszakáll, aki maga a vár, a titkokkal teli, rejtélyes ember, aki valójában szeretné, hogy Judit felfedezze őt. Az ajtók megnyitásával Judit nem csupán a férfi titkaival találkozik; a kínzókamra, a vérrel szennyezett kincsek és a virágos kert mind Kékszakáll különböző arcait tükrözik, ahol a szépség és a hatalom nem választható el attól, hogy milyen dolgokat tett. Az ötödik ajtó megnyitásakor Bartók zenéje hatalmas erejű crescendóval tárja fel Kékszakáll világát.
A hatodik ajtónál Kékszakáll kéri Juditot, hogy ne nyissa ki az ajtót, de ő mégis továbbmegy. A hatodik ajtó mögött a könnyek tava tárul fel, Kékszakáll összes eddigi fájdalmával. A hetedik ajtó mögött a korábbi feleségek nem holtan állnak, hanem Judit számára élő, felfedezendő titkok. Kékszakáll azonban megfagyasztja Judit helyét a múltban, ezzel megfosztva őt attól a lehetőségtől, hogy megismerje a fiatalon kötött köteléket. A nő egyszerű kérdése: ki ő és miből áll a hatalma, átfogja az egész történetet, miközben Kékszakáll ajánlata az elkülönülés: „Csókolj, csókolj, sohse kérdezz.”
Bár az opera a huszadik században született, a férfiközpontú gondolkodás még mindig dominál. Irene Roberts és Gerald Finley eltérő eszközökkel közelítették meg a szerepeket, de az ő játékuk egy meglepően hiteles párosítást alkotott: Roberts Juditja a megértés felé tart, míg Finley Kékszakállja a saját múltja foglya. A zene, a zenei interpretáció és a szöveg között Mäkelä befolyásával létrejött kapcsolatban a hangsúlyok, a szavak és a verbális jelentések tökéletes összhangot mutatnak.
Mäkelä, pálca nélkül vezényelve, szinte belenyúl a zenekar testébe, ahonnan a hangok jönnek. A kiváló dinamikát és Bartók zenei világának minden árnyalatát felerősítette, de az éneklés néha eltűnt a zene szövetében. A koncert végén Mäkelä megőrzi a pillanat varázsát, a zenekar csendben marad, a nézőtéren pedig egy hosszan tartó taps követi a szünettel átitatott előadást. Hazafelé sétálva Balázs Béla prológusának kérdései visszhangoznak: „Hol a színpad: kint-e vagy bent?”
