Korszerű baloldal a csend hazájában
A XX. század elején Svédországban dolgozó francia vendégmunkások szemet szúró tapasztalata volt, hogy a területének jelentős részét borító ősvadon ellenére az ország működése mint egy babaházé, óraműpontossággal zajlik. Ez a kép még a jóléti modell kibontakozása előtti időszakból származik, de azóta sok változás történt az északi országokban, nemcsak Svédországban, hanem az összes skandináv államban.
Mindig érdekelt, hogyan reagálnak a kortárs skandináv szociáldemokrata politikusok a társadalmak és életmódok átalakulására, és milyen tanulságokat vonhatunk le a meglátásaikból a magyar társadalom és politika kontextusában. Örömmel vettem kezembe Sanna Marin volt finn miniszterelnök, a 2019–2023 közötti időszak vezetője, emlékiratát, „A remény ereje” címmel. Ez a mű lehetőséget kínál arra, hogy betekintést nyerjünk a dél-finnországban lezajlott társadalmi modellek válságába, és azok megújításának folyamatába.
Sanna Marin nem csupán a Covid-járvány alatt mutatott képességeit, hanem a finn szociáldemokrácia felfrissítésére is hangsúlyt fektetett. Számomra a legérdekesebb részek a társadalmi környezet és a pártrendszer átalakulásának kérdéseivel, különösen a szociáldemokrata párt identitásával kapcsolatos viták köré összpontosultak. A könyve alapján világossá válik, hogy a finn társadalom és politikai struktúra a 90-es években hasonló helyzetben volt, mint ma Magyarország.
Finnország, más okokból, de szintén átélt egy elszegényedési korszakot, a munkanélküliség emelkedésével. A szociáldemokrata párt, amely 1945 után a leghosszabb ideig képviselte a kormányt, sokáig nem találta meg a helyes megoldást a problémákra.
Az 1930-as évektől kezdve a magyar irodalmárok és társadalomtudósok élénk érdeklődést mutattak Skandinávia iránt, mivel úgy érezték, az ottani társadalmi struktúrák között búvik minden, ami Magyarországról hiányzik. Erős szakszervezeti, szövetkezeti és népfőiskolai mozgások, állampolgári oktatás és külpolitikai semlegesség alkották a középpontját az ottani társadalomnak. Azt is kiemelték, hogy a parasztság magas aránya, a protestáns hagyományok és a szovjet fenyegetések hasonló vonásokat mutatnak a két régió között.
Az 1948 után következő fejlődési irány azonban eltérően alakult, míg az 1990-es évek során a skandináv modellek iránti figyelem csökkent, a figyelem inkább az észak-amerikai és nyugatnémet rendszerek felé terelődött. A 2008-as gazdasági válság újra felerősítette a legendás északi modell iránti érdeklődést, amelyet főként Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológus hirdetett. 1937-ben Kodolányi János már megírta a „Suomi, a csend országa” című könyvét, amely Finnországot bezzeg országként mutatta be, ahol a parasztság a hagyományokat megőrizve alkotta meg sajátos népi karakterét.
Ironikus módon, Mannerheim marsallt, aki német arisztokráciából származott, a legnagyobb finn hősnek tartották, pedig ő is inkább a svéd identitás felé fordult idősebb korára. Kodolányi leírásából kitűnik, hogy egy külföldi, mint az író, hogyan látja egy idegen ország békés, csendes életét, ami a magyar parlamentre nem volt jellemző. A finn közélet csendje mögött a szélsőjobboldal és a kommunista párt is ott volt, és a svéd, valamint számi (lapp) kisebbségekkel szembeni ellenérzések is feszültek.
A skandináv szociáldemokrácia ereje, amely főként a rugalmas alkalmazkodás képességében rejlett, a 30-as években a parasztság szerepének felismerésén alapult. A pártok, felismerve a konszenzusos politika határait, feladták forradalmi elveiket, elfogadták a polgári társadalmat és a piacgazdaságot, így kialakították politikai identitásukat mint gyűjtőpárt, amely minden társadalmi réteget megszólított.
Barcza György, a Horthy-korszak egyik prominens diplomatája, mély tisztelettel írta le, hogy 1920-ban Svédországban a király és a szociáldemokraták vezetője, Hjalmar Branting fogadta őt. Ez a találkozó a nemzet egységét szimbolizálta, és Barcza hangsúlyozta, hogy a skandináv szociáldemokraták pragmatikus gondolkodása és reformkedvűsége eltér a magyarországiaktól. A szociáldemokrata politika nem a forradalmi ideálokból eredt, hanem az elit váltásából, amely nem kívánta lerombolni a rendszert, hanem inkább megjavítani azt.
A finn szociáldemokrata párt programja az 1950-es évekre is a termelőeszközök társadalmi ellenőrzéséről szólt, míg a svéd párt már korábban elmozdult a „proletariátus pártjának” címkéjétől a „kisemberek pártjának” irányába. Finnországban lassabb volt e fejlődések elfogadása, és a véres 1918-as polgárháború emléke végigkísérte a szociáldemokrácia fejlődését. Így nem meglepő, hogy a finn szociáldemokrácia harciassága sokáig megmaradt.
Az új kihívásokra való alkalmazkodás időpontjában a szociáldemokraták nehezen engedték el a jóléti modellbe való ragaszkodást. Finnország gazdaságának hosszú időszakon keresztül a „zöld aranyra”, azaz a fakitermelésre kellett támaszkodnia, míg az ezredforduló után egy új irányvonal alakult ki, amely a kutatás-fejlesztés terén történő befektetések növelésére összpontosított. Ezt a kormányzati kezdeményezéseket az oktatási reform követte, mellyel Finnország az ír modell nyomán próbálta megújítani az oktatási rendszert.
Az új generáció, mint amilyen Sanna Marin is, szegény családból származva figyelt arra, hogy pártja a hatalomban egyre inkább elkényelmesedik. Marin és bizonyos más politikai vezetők felismerte, hogy a munkáspárti retorika archaikussá vált, különösen, mivel a munkásság aránya csökkent a társadalomban. Felvetette, hogy szükséges lenne nyitni olyan csoportok felé, mint a diplomás munkanélküliek, egyedülálló szülők, a környezetvédők és a számi nemzeti közösség, akik számára a szociáldemokrata politika is vonzó lehetne.
Míg a XX. század elején a finn lakosság egyharmada élt városban, a 2000-es évek elejére ez az arány kétharmadra nőtt. Az 1907-es éhínség után az 1990-es években a túltermelés már a fő problémát jelentette. E folyamatok természetes következményeként a városi lakosság problémái és igényei egyre inkább felértékelődtek. A mezőgazdaság gépesítése és különösen a környezetvédelmi kihívások feszültséget generáltak a farmerek és a zöld aktivisták között. Miközben a vidéki Finnországot is érintette a fiatalok városokba költözése, új kihívások jelentkeztek, amelyekre a baloldali politikának választ kellett adnia.
A modernizáció természetesen átalakította a finn társadalmat, amiként ez a magyar társadalomban is megfigyelhető. A pártok programjának szükséges reflektálnia kell a társadalmi változásokra, mivel a hosszú távú kormányzás és a politikai relevancia fenntartásához elengedhetetlen a korszerűsítés. Finnország a közelmúltban sikeresen alkalmazkodott a változásokhoz, megőrizzük a jóléti modell humánus és keresztény alapelveit, miközben a párt identitásában is modernizálódásra volt szükség. A finn szociáldemokrácia nem lebontotta a modellt, hanem úgy alakította át és renoválta, hogy a közös „társasház” funkcionálisan és emberi módon szolgálja a társadalmat.
