A Politikai Bábozások Művészete
Legutóbb Tömpe István egy érdekes elemzést tett közzé, amelyben a politikai viták és erkölcsök szempontjából is meglehetősen marginalizált ellenzék parlamenti porbasöprésére kívánta felhívni a figyelmet. E nézőpontot a szociológus Gombár Csaba szavaival is alátámasztotta, aki határozottan megállapította, hogy a politika mint társadalmi rendszer különbözik a hétköznapi élettől; itt más szabályok érvényesek. Az évtizedek során vált világossá, hogy minden politikai vívódás a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szól.
A gondolatköröm alapján Rotterdami Erasmus okfejtései jutnak eszembe, miszerint „Aquila non captat muscas” – a sas nem fog legyeket. E bölcselet születésekor a hatalmi játszmák címkéje volt az ellenségek gúnyolása és megsemmisítése. A mondás emlékeztet arra, hogy a valódi nagyság nem engedi meg magának az apró bosszúkat, bár az idő múlásával ez a tanulság sokszor háttérbe szorult, amikor a hatalom birtokosai kegyetlenül leszámoltak a renitensekkel.
Vegyük például a Habsburgok időszakát, különösen I. Lipót császárt, aki nagyon is tisztában volt e bölcsességgel. Amint hatalma megerősödött, azonnal nyilvánvalóvá tette, hogy nem tűri a kihívásokat, és brutálisan véget vetett a lázadásnak. E történeti példák világosan demonstrálják, hogy noha a bölcsesség szépnek tűnik, a gyakorlat mindig árnyaltabb. A közönség sosem egységes: egyesek a politikai adok-kapokra vágynak, míg mások a rendszeres munkát keresik.
Margaret Thatcher találóan kérdezte: „Mire jó a hatalom, ha nem használjuk?” A magyar parlament mindennapi működésében a politikai harcok a demokrácia természetes részei, azonban a stílus, ahogyan ezt megvalósítják, sok esetben nyers és fájdalmas lehet. Ennek ellenére szükséges e megnyilvánulás, mert segít felfedni a hamis bálványokat, és e folyamat során folyamatosan támogatást kell keresni. A politikai színtér tehát néha látványos gestusokat kíván, amelyek kicsit provokatívak a közönség számára, még ha az nagyon is ellentmondásosnak tűnik.
Törpe politikai figurák, mint Pócs János és Menczer Tamás, akik a hamis pénzként azonosíthatók, nem szabad, hogy ők határozzák meg a napirendet. A történelem során szerzett tapasztalatok alapján kijelenthető: az új hatalomnak nem szabad letérnie a lényegi célokról, mint például a nemzeti vagyon visszaszerzése vagy az MNB ügyének kezelése. Ugyanakkor a mindennapi provokációk figyelmen kívül hagyása is kockázatokat rejt; a kisebb céltalan szereplők idővel elérhetik, hogy a méretesebb politikai alakok elveszítsék fókuszukat.
Felmerül a kérdés: meddig maradjunk a porondon a politikai törpék között, és mikor emelkedjünk fel a valódi, súlyos ügyek szintjére? A Tisza-közösségnek óvatosságra van szüksége, emlékeztetve arra, hogy a politikai erő nem csupán pusztítani tud, hanem építeni is. Az igazi elszámoltatás nem felesleges mártírok létrehozásán fog múlni, hanem azon, hogy a valódi szakmai tények, amelyek valódi értéket képviselnek, kiszorítsák a hamisakat.
Végezetül, a sasnak nem kell minden legyet elkapnia, de a rajta ülő néhányat mégis le kell rázni. Az igazi bölcsesség nem a tétlenségben rejlik, hanem abban, hogy tudjuk, mikor és hogyan alkalmazzuk hatalmunkat. Végső soron a politika próbája nem a napi csatákban rejlik, hanem a közös örökség megőrzésében és gyarapításában.
