A lélek poklai
Egy fiatal színésznő élete szanaszét zuhan az Emberek, helyek és dolgok című darabban, a RaM-ArT Színházban a Loupe Színházi Társulás előadásában.
Lovas Rozi eljátssza a szétesettség, a kikészülés különböző stációit. A poklok poklát, az önsorsrontást, a mások okolását, az önvádat, majd a gödörből való lassú, fájdalmas kikecmergést, az oda visszazuhanást, és a gyógyulási kísérleteknek való újabb és újabb nekiveselkedéseket Horváth János Antal rendezésében.
Fiatal színésznőt ad, akinek az élete szanaszét zuhan. Csinálja tovább a napi verklit, amiben még sikeres is, ám belül mind jobban kiüresedik. Marcangolja magát. Idegzsábává válik. Nem bírja tovább a gyűrődést. Sikerek ide vagy oda, nem látja az élete értelmét. Kapaszkodói nemigen vannak. Szülei inkább nyomasztóan hatnak rá, mint segítően. Rossz, sőt akár borzadályos emlékeket idéznek benne.
Elege van mindenből, mindenkiből. A világ káoszát, összezavarodottságát sűríti magába.
Pszichiátrián köt ki. Kétséges, hogy képes lesz-e oda beilleszkedni. Udvaros Dorottya ott a „főnéni” pszichiáter. A főnéni fogalma a Száll a kakukk fészkére című, nagy sikerű Ken Kesey regényből származik. A főhős, McMurphy, akinek semmi baja nincs az elméjével, azonkívül, hogy képtelen elviselni az intézeten belüli értelmetlen szabályokat, ádáz csatákat vív a rideg főnénivel.
Udvaros gondosan vasalt fehér köpenyben, kimérten kedves beszéddel, hasonlóképpen kimért mosollyal jelenik meg a színen, minden körülmények között nyugodtságot mímelve. Tűz és víz a fiatal színésznő és a meglett lélekbúvár. Az egyikük nyughatatlan energiabomba, az orvos viszont szakmai ártalomként is magára erőlteti a nyugodtság látszatát, igyekszik elleplezni, hogy mit érez, gyakran direktívaként mondja, mit gondol. Az általa teremtett szabályokat megszeghetetleneknek tartja.
A színésznő minden, csak nem szabálykövető. Abszolút egyéniség, ettől is tehetséges. De összezavarodtak benne a dolgok. Saját hajánál fogva már nem tudja kihúzni magát a bajból. Az is erősen kétséges, hogy egy ilyen gyógyintézet képes-e neki segíteni, vagy netán még mélyebbre taszítja. A csatározások, vergődések, csalódások, remények, ismét összeomlások, a csak felvillan a fény az alagút végén típusú bizakodások etapjait látjuk, meglehetősen hullámzó kedélyállapotokkal.
A Loupe csapata rendre olyan műveket választ, melyek szórakoztatóak, teli vannak humorral, ugyanakkor komoly társadalmi témákat is feszegetnek. A mostani előadás a színpad és a nézőtér közötti túl nagy távolság miatt kevésbé hat mélyen. Ez a független, a jegybevételekből élő társulat eddigi legnagyobb vállalkozása, most nem csak néhány szereplő van a színen. A bemutató létrejöttéhez a Városmajori Szabadtéri Színpaddal való együttműködésre is szükség volt, ahol a premiert tartották.
Mohai Tamás, Znamenák István, Baksa Imre, Sztarenki Dóra, Brezovszky Dániel, Formán Bálint, Alberti Zsófi, Szilvási Anna játszanak ápoltakat és ápolókat, nem feltétlenül csak egy szerepet. Tanúi lehetünk csoportterápiának is. Ekkor Udvaros oldottabb, tegeződő, már-már haverkodó pszichológust alakít, akit Kaszás Nina jelmeztervező lazább, színesebb öltözékkel jellemez. Ám Fekete Anna intézetet ábrázoló díszletének rideg sterilsége változatlan.
A gyógyulás egyik fő kritériuma az, ha visszamegy oda a páciens, ahonnan leginkább a traumái erednek. A színésznő traumáinak jelentős részét a szülei okozták, így ellátogat hozzájuk. Dermesztőek. Még az is elhangzik a Znamenák István által adott apjától, hogy jobb lett volna, ha ő hal meg, nem az öccse. Jelképes, hogy az anyát is Udvaros formálja meg, a kimért pszichiáternőnek többször el is mondja a színésznő, hogy nagyon hasonlít az anyjára.
A szülőket sikerül faképnél hagyni, ezzel remélhetőleg sikerült a gyógyulás. A közönség roppant lelkesen, álló vastapssal ünnepelte a produkciót.
