Jakab-Balogh Lilla: Szereposztás
Liszt Ferenc-fazonra vágott, vállig érő hajával, és félig zsebre tett kézzel keltette a hanyagul elegáns benyomást. A fekete bőrcipőjén szétterült az angyalokkal díszített csillár fénye. A falnak támaszkodva, slim fit öltönyében szoborszerű testalkata a tökéletességet sugallta. Szögletes állkapcsát kicsit felfelé fordította, markáns szemöldökét összehúzta, ahogy figyelte a színpadra irányított kamerák felvételét; a híres zongorista előadásának utolsó tételénél tartott. Innen még négy és fél perc volt hátra. Ha megint allegrót választ az andantino helyett, akkor három. Micsoda zenebohóc, morfondírozott. Schubert zenéjét megerőszakolni teljesen elfogadhatatlan. Az utóbbi időben úgy hallotta, hogy a zongorista ivott, és tizenhat évesekkel kezdett. Pedig ha neki lenne ilyen felesége…
Amikor az utolsó hang után végre felhangzott a tapsvihar, őt hirtelen elöntötte az izgalom. A színpad széléről a zongoráig nézett, és megijedt, hogy elbotlik. Ha hibátlanul eljut a hangszerig, onnantól már biztonságban van. Élő tévés közvetítés, telt ház. Tizenhat éve van a pályán, de az ilyen pillanatok sosem válnak megszokottá. Idegesen törölte a kezét az öltönyébe, mert tudta, most nem szabad csúszkálnia. Megigazította a nyakkendőjét, ellenőrizte a mandzsettagombjait. Az az érzés is felmerült benne, hogy milyen jó lenne rágyújtani. Csak egy slukk, ami kisimítaná az idegeit. Arcizmait megfeszítette, majd ellazította, lábait bemelegítette. Már a légzésgyakorlatoknál tartott villámrutin közben, amikor valaki barátságosan hátba vágta. A köpcös kis zongorista volt, aki minden koncerten félig állva játszott, mert csak így érte el a pedált. Rámosolygott biztatóan, miközben kezet ráztak.
Nyolc meghajlás után végre lejött a bohóc. Eljött az ő ideje. Nagy levegőt vett, vállát hátrahúzta, és a jól begyakorolt, széles mosollyal lépett ki a Zeneakadémia nagyszínpadára. Szemei gyorsan megszokták az éles színpadi fényeket; tekintetével egy célt figyelt – eljusson a zongoraszékig. A közönség soraiban többen köhögni kezdtek, talán unatkoztak, talán fáradtak. Gyorsította a lépteit. Precíz mozdulatokkal letekerte a zongoraszéket, majd felemelte a zongora fedelét. A tervezett ötven másodperc helyett negyvenkettő alatt végezte el a mozdulatsort. Közben a szíve ritmusa fokozatosan visszaállt, a keze már nem remegett. Hatalmas tapsvihar közepette vonult ki, ahogy megérkezett a színpadra az est sztárja, a köpcös zongorista. Ahogy elhaladt mellette, immár könnyű szívvel, biztatóan rámosolygott.
Osztálytalálkozó
Kosztolányi hazugságról írt esszéje régóta foglalkoztatta, amely szerint a férfiak jellemzően a valóságtól elrugaszkodott, színesen kidolgozott hazugságokban lelik örömüket, míg a nők a hazugság valódi művészei, a fontos információkat elhallgatva etetnek valóságmorzsákkal. Elhatároztam, hogy utánajárok ennek az elméletnek, és a húszéves osztálytalálkozó tökéletes alkalomnak tűnt. Itt mindenki hazudik. A menők állapotukat akarják megőrizni, a szürkék felzárkóznának, az akkori lúzerek kitörnének, az alterek pedig affektáló, hippicuccokkal próbálják demonstrálni, hogy kívül állnak a koordináta-rendszeren.
Beszélgetve-nevetgélve mindenki elfoglalta a régi helyét az osztályteremben. Deák Bálint, aki a gerincferdülése miatt felmentést kapott tornából, feltűnően izegve-mozogva megjegyezte: – Ezt ti hogy bírjátok? Mintha összementek volna ezek a székek, a támla pont kettévágja a hátamat. A tanárnő Bordács Gábor holléte felől érdeklődött, mire Peti jelentette, hogy Gabi azért nem tud jönni, mert egy rozsdás szög átfúrta a papucsát maratonfutás közben, most a Jánosban várja a tetanuszt. A darázsderekú Csordás Erzsi jelenleg otthon van a két tündéri kislányával, de örömmel parkolta karrierjét a külügyminisztériumban, mert az anyaság tökéletesen kielégíti őt. Dékány Marci még a szüleivel él, mert nekik van olyan nagy garázsuk, ahol az általa fejlesztett, tesztelés alatt álló robotot dolgozik ki.
Szegény Gedei Laca megpróbálta a nagy küzdelemmel a lúzer szerepből a szürkezónába kerüljön, de akik már beszéltek, csupán a szájának sarkában hullámzó nyálfoltot figyelték, míg a többiek figyelmet színlelve saját nagymonológjaikat ismételgették. Kovács Kristóf saját elhatározásából egyedülálló, hogy több ideje legyen a versírásra, mert hamarosan kizárólag a verseiből kíván megélni, de előtte még be kell mutatnia azokat valakinek. Orsós Zsuzsi pszichológus lett, házassága tökéletes, van egy fia, aki már ötévesen hegedül és folyékonyan beszél japánul.
Kosztolányi elméletét bizonyítottnak nyilvánítottam. A megszólalók annyiszor adhatták elő élethazugságaikat, hogy talán már saját maguk is elhitték azokat, míg a többieket cseppet sem érdekelte a mások mondandója. Akkor meg mire ez a színjáték?
Én jöttem. Elmeséltem, hogy az alulfizetett munkahelyemen időnként a kiégés jeleit tapasztalom, elváltam, a gyerekeimet megosztva neveljük a feleségemmel, akivel rossz a viszonyunk, és gyakran egyedül kanalazom otthon az instant levest. Megfagyott a levegő. A pár másodperces döbbent csendet csak Csordás Erzsi fűzőjének elpattanó hangja törte meg. Kovács Kristóf együttérzően hátba veregetett: – Nem könnyű a nőkkel! – Orsós Zsuzsi sajnáló pillantást küldött felém, és végre Laca szája széléről lecsöppent a nyál.
Egy mindenkiért
Szilágyi Aurél, a 8. b osztályos tanuló, felemelt kezében egy nyíllal a dartstáblát fixírozta, amikor csengettek. Már éppen meg akarta lépni, mondván, a szülei nincsenek itthon, amikor a ragyás arcú postás a kezébe nyomott egy hivatalos levelet. Ahelyett, hogy továbbment volna a következő címre, kaján vigyorral várta, hogy Aurél elolvassa.
„Ez valami vicc?” – nézett fel a fiú. A postás vigyora még szélesebbre húzódott. „Ezt nem értem – mondta Aurél. Mi az a KELL Egy Mindenkiért Egyesület Területi Lerakata az Elégedett Népességért (KELLEMETLEN) Csoport?”
„Most mész majd gimibe, igaz?” – kérdezte a postás. „Kritikus időszak… Mindenki olyan önbizalom-hiányos. Hogy a társaid könnyebben átvészeljék ezt az időszakot, minden leendő első osztály tagjaiból kisorsolnak valakit, akit a többiek lenézhetnek. Mikorra hívtak be?”
„Augusztus 31.”
„Ha rám hallgatsz, nem a tikkelést választod” – pislogott hármat a postás, majd vihogva továbbment.
Aurél kelletlenül felsétált a hetedik emelet 3-as szoba elé. Az előtér zsúfolásig telt fiatalokkal, akik tanácstalanul ácsorogtak. Két órát várt, közben a gördeszkás, rasztahajú srác, a szőke bombázó, kövéren és lábszagúan kullogott elő. Két óra várakozás után végre őt szólították. Bent egy hivalkodóan öltözött, plasztikázott arcú nő várta.
„20 567-es, gratulálunk, hogy felvételt nyert a… zajligeti gimnáziumba!” – hadarta természetellenes mosollyal. „Látja, sokan várnak az átalakulásra, ne is húzzuk az időt. Gondolkozott már rajta, hogy milyen, az átlagostól markánsan eltérő jegyet szeretne?”
„Esetleg egy szemüveg?” – próbálkozott Aurél.
„Na persze. Manapság még divatos is. Akkor sorolom. Lehet kisebbségi, de az egy hosszabb folyamat, többalkalmas kezelés. Lehet autista, a felnőttek nagyon fogják kedvelni. A héten még nem adtam ki az erősen pattanásost, de ahhoz még a tikkelés is jár, vagy a bűnbakot – várakozva nézett Aurélra, miközben pirosra manikűrzött körmei türelmetlenül doboltak az asztalon.
„Azt hogy kell?”
„Valljon be mindent, amit az osztálytársai követtek el, de utána durván szóljon be a tetteseknek, nehogy lelkiismeret-furdalásuk legyen, vagy megköszönjék.”
„Ez a választék?”
„Hát, nem muszáj címkézni, én sem szeretem, lehet simán szerencsétlen is, az a leggyakoribb. Tudja, aki kapura lőve magát találja el, szelfit készít a WC-n, de nem számol a tükörrel, csak ő nevet a saját viccén, ilyenek.”
„Legyek lúzer?”
„Itt nem használjuk ezt a szót. Túl diszkriminatív” – vonta össze csíkszemöldökét a nő.
„De hát én voltam a legokosabb a sakkszakkörön…”
„Nagyszerű! Ez már egy jó kezdet! Itt írja alá…”
Aurél vonakodva hajolt a papír fölé.
„Én ezt nem írom alá!”
„Sajnos ezt követően csak azt kapja, ami marad. Általában az órákon félhangosan dúdoló vagy az orrtúrós karakterjegyek nem túl kelendők” – mondta idegesen a nő. Majd egy sóhajtás után megenyhülve folytatta: „Tekintse missziónak, amelynek során ön aktívan tehet a társaiért. Ha jól teljesít, négy év után lejár a szolgálati idő, és az egyetemen még akár barátnője is lehet.”
Aurél már emelte a tollat, amikor megakadt a szeme az apró betűs részen.
„És ez?” – hunyorgott.
„Azokkal az emberekkel, akikkel a szolgálati ideje alatt úgynevezett »szerencsétlenként« érintkezett, osztálytalálkozók vagy spontán összefutás alkalmával köteles ismét ebbe a szerepbe helyezkedni. Erre azért van szükség, mert a többségnek túl nagy trauma lenne felülírni a gimnáziumi évek tapasztalatait. De ne aggódjon, ez általában nem igényel nagy erőfeszítést, magától szokott menni.”
Aurél aláírta a papírokat, felvette a szandáljához a mikulásos zoknit, és távozott.
Forrás: nepszava.hu/3304464_jakab-balogh-lilla-szereposztas
