MAGYAROK ÉS MÁS HEGESZTÉSI ANOMÁLIÁK
Leteszem a telefont. A szerelő a telefonban jelezte, hogy sajnos még mindig nem készült el a kocsim, a 18 éves Ford, amely megint megbukott a vizsgán. Körmondatokban beszél, folyton ismétli, hogy a fékpedál, a fékpofa hibás, a korábbi hegesztési anomáliák miatt csúszott a munka. Számomra nyilvánvaló, hogy hazudik, mert aki ennyit beszél, az valamit titkol. Nem értem, miért van ez velem… Két nappal a határidő előtt vittem be a kocsit a szervizbe, eddig mindig korrekt viszonyban voltam a műhellyel, pontosan fizetek és tiszteletteljesen kezelek mindenkit, akivel találkozom. Két napra hagytam ott, de már több mint négy hete nem láttam a Fordot, benne a létrámmal és szerszámaimmal. Így nem tudok dolgozni. Elvesztettem egy ügynökséget, amely munkákat akart nekem adni, de nem várhattak egy balfékre. Négy hete várok erre a helyzetre. Volt, hogy apatikus lettem, és előfordult, hogy üvöltöttem a falnak; egy idegösszeomlás is történt velem, képes voltam gyógyszereket szedni, hogy elviseljem a szorongást. De a probléma valós, és nem értem, miért történik mindez.
Titokban azonban úgy érzem, hogy mindez azért történik velem, mert magyar vagyok Kelet-Európából. Az angolom nem hibátlan, másodvonalbeli vagyok, bármennyire próbálunk is briteknek látszani, nem vagyunk egy szinten. Egyre inkább biztos vagyok ebben, és ezt megértem. Tettünk érte, a reputációnk romokban hever. Bolondok közzé születtem, és erről nem tehetek; bolondok vettek körül, amikor még otthon éltem, és ez az én védjegyem – láthatatlan filccel karcolva a homlokomra. Pár hónapja részt vettem egy magyar rendezvényen, amelyet kilenc év után látogattam meg, és elszégyelltem magam. Az előadás ízléstelen és közönséges volt, senki nem fütyült, senki nem hőzöngött a színvonal miatt. A honfitársaim elfogadták, hogy nekünk ez a sorsunk külföldön, mint kutyáknak az asztalról lepottyanó csont, és én néztem ezt a másfél száz magyart. Sokan már fáradtan néztek előre, az idő gazdaiként megevett minket. Ugyanezt éreztem 25 éve Párizsban, ahol egy magyar misén véletlenül részt vettem. Kidagadt erekkel énekelte a közösség a Székely himnuszt, és nem értettem, mit keresek ott.
Ahogy leteszem a telefonom, visszapillantok a képernyőre, éppen Krasznahorkai tartja székfoglaló beszédét Svédországban. Furcsa, hogy pont most néztem meg vele pár beszélgetést, és ez volt az utolsó. Az, hogy bolondok közé születtem, az ő szavai, és én tökéletesen értem ezt az embert. Gondolkodom a szerelőolajos, büdös műhelyen, miközben az akadémiai teremben elegáns emberek között a magyar géniuszra tekintek. Ellentétpár. De hogyan is nézhet ránk a világ, mikor rólunk hallanak? Amikor egy Nobel-díjat kapunk, ez csak pár matrica ünnepli Budapesten, és egy kamion, amiről műveinket olvassák fel. A székfoglalót kb. 50 000 ember nézte játszani, ennyien voltak kíváncsiak a magyarul előadott tündérmesére. Ötvenezer a tízmillióból, és ne feledjük, külföldiek is nézhették a beszédet, ami csökkentette a honfitársaink arányát.
Barátnőm, aki a londoni sztratoszférában csúcsvezető, egy női üzletembereknek szóló kerekasztal-beszélgetésen azt kérdezte tőle a riporter, mi zavarja a legjobban a karrierjében. Nem a női mivoltát említette, hanem a kelet-európai akcentusát hangsúlyozta. Mit gondolhat rólunk a világ, ha mi ilyen érzésekkel bírunk önmagunk iránt? Mire tarthat minket a világ, ha ez van a homlokunkra írva?
A magyarok pedofilokról olvasnak, oroszpártiságról, lappangó gyűlöletről, uniós perpatvarról, egymás vádolásáról, labancról és kurucról, harcokról, bevándorlókról, popsztárokról, kábítószer-razziákról, és ebben elfáradtam. Hallgatom ezt az embert, és őszinte szeretet támad irántam. Itt egy honfitársam, és remélem, hogy emiatt kapok egy ingyen croissant egy francia kisvárosban, a Rue de Charonne pici kávézójában, mivel a tulajdonos hallott rólunk. Mint Faludy, akit ki akartak kergetni az otthonából Amerikában, csak mert magyar. A tulajdonos olvasta a Pokolbeli víg napjaim című könyvét, tudta, milyenek a magyarok. Milyen árulkodók és gyengék vagyunk, és amikor tudta, hogy a könyv írója áll előtte, keblére ölelte és megkövette őt.
Ki vagyok én? Áldozathibáztatás. Önáldozat-hibáztatás. Nem fogom szégyellni magam olyanokért, amikhez nincs közöm. Magyar vagyok, a gyémánt tisztaságú nyelv pallérozott őrzője és finom tudás birtokosa. Bartók és Kodály rokona, Faludy komája, Radnóti fia, Karikó Katalin unokatestvére. Nem érdekel a piszkos garázs, nem érdekel, hogy átvernek, nem vagyok hajlandó lesunyni a fejem. Pontosan tudom, ki vagyok, engem nem lehet lenyomni.
Pár éve egy házhoz tartottam csatornapucolóként. A munkám egyszerű, de kemény volt. A rikító munkaruhámban érkeztem a megadott címre, köszöntem, felállítottam a létrámat és kezdtem pucolni a csatornákat a bennük lévő mohától és fűtől. Kitakarítottam az eldugult lefolyót, tetőt mostam vízsugárral vagy drótkefével. Mikor végeztem, iktattam, fizettek, elköszöntem és mentem a következő címre. A munka monoton volt, de éppen ezért, hogy minden nap más faluban, városban időztem, mégis volt benne egy kis szabadságérzet. Gyakorlatilag ingyen meglátogattam Skócia egy igen jelentős szeletét egy 150 kilométeres körön belül, ahol a populáció 90 százaléka él.
Egy olyan napon, amikor egy mesés kerttel körbeölelt pici házhoz érkeztem, almától roskadozó fák és egy garázs állt az épület mellett. Beköszöntem, létra felállít, pucolás, a kosz ürítése a komposztkukába, és elköszönés. Az idős hölgy barátságosan megkérdezte, lenne-e kedvem meginni vele egy kávét és megkóstolni a házi répatortáját. Nagyon megörültem, a potyakalória mindig jól jött, és szerettem az ilyen váratlan kis szüneteket. A hölgy a kis üvegházban ültetett le, ami a konyhához csatlakozott. Ahogy szervírozta a reggelit, én a férjét figyeltem. Ő láthatóan nem volt lenyűgözve az ottlétemtől, kurtán köszöntött, de nem nézett rám. Megértettem, egy kétméteres, koszos akcentussal beszélő ember ül ott a szófán. Ette a sütijét, és nem szívesen engedett be a kérdéseivel, amiért nem haragudtam. A férfi háziasabbnak tűnt, de a kis felesége kedves és érdeklődő volt, minden jutalmat kérdezett tőlem, mesélnem kellett a családról, magamról és a gyerekekről. Megdicsértem a szép kertet és a ház barátságos berendezését.
– Honnan is való? – kérdezte.
– Magyarországról, csókolom…!
A házban azonnal megállt a levegő; éreztem, hogy a férje mozdulatlan állt meg, egyik lába a levegőben. Nem tudtam miért, de éreztem a pillanatnyi csendet. A férfi óvatosan felém fordult, először rám nézett, nem nézett többé el mellettem. Megfordult. A férfi felemelte a kezét, mint aki legyet hessent el, lassan intett, kérte, ne mozduljak, majd kifordult a lakásból. Pár pillanat múlva már csoszogott is vissza a garázsból, kezében egy púpos lila füzet, melléhez szorítva, és megköszörülte a torkát.
– Nézze, kedves uram! Én és a kis cégem partitúrák kiadásával foglalkozunk zongorához. Van partitúra gyerekeknek, haladóknak, profiknak, ez a profilunk. Az a véleményem, hogy a zene, a komolyzene az emberiség koronája. A zongora pedig ennek az ékköve. Tudja uram, nagy tisztelője vagyok a zenének, ez az életem, és én a szerelmese vagyok. Sok nagyszerű zeneszerzőt ismerek, és biztos megbocsátja a személyeskedést, de azt gondolom, Liszt Ferenc volt a valaha volt legnagyobb zeneszerző. Liszt, maga a megtestesült zsenialitás, olyan szférákba emelte a zenét, amit mi halandók nem érthetünk.
Ekkor megfordította a lila füzetét, mutatva, hogy egy Liszt-partitúra van nála, megsimogatta, mint egy gyermek buksiját.
– Nézze, Liszt, aki Bécsben élt, végig magyarnak vallotta magát, és büszkén hirdette ezt. Isten hozta az otthonomban!
Leült hozzánk, elkezdtünk trécselni, és a csendes ember anekdotázni kezdett, kacagott, kérdezett. Kaptam tőlük negyven kiló almát a kertből, én pedig festettem nekik egy képet egy falapra a véletlenül nálam lévő filcekkel, a végén ölelést kaptam. Amikor elmentem tőlük, ott álltak a kapuban a képemmel és a partitúrával – olyan volt, akár egy fénykép.
Rita pár hete egy magyar zongoraművész barátunkkal részt vett egy Liszt zongorahangversenyen. A hölgy olyan energikusan játszott, hogy a végén Gábor barátunk odament hozzá és megkérdezte, hogyan tud így játszani. Szakértőként mondta, hogy nagyon kevés külföldi érti Lisztet, és nem úgy játsszák, ahogy a Mester elképzelte. A hölgy pironkodva ismerte el, hogy akkora dicséretet rég kapott, és esküdözött, hogy nem magyar, de élt négy évet Pesten, és talán még értett valamit a magyar lélekből.
A terem tele volt emberekkel. Ez a koncert furcsa volt, nem ültek, hanem álltak, sétáltak, iszogattak a zenehallgatás közben. Teljesen atipikus koncert volt.
Van egy láthatatlan útlevelünk. Liszt, Krasznahorkai, Karikó és a többiek. És mi is útlevelek vagyunk, sok embernek az első magyar, akit valaha látnak. Úgy is kell viselkednünk, ezt nem ronthatjuk el!
Forrás: nepszava.hu/3305236_magyarok-es-mas-hegesztesi-anomaliak
