Visszalépés és Előrehaladás: A DK és a Baloldal Jövője
Az utóbbi időszakban sokan hangoztatják, hogy Magyarország számára most egy lépést hátra kellene tennie, hogy később kettőt előre léphessen. Ez az állítás jól hangzik, de valójában a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Jelenleg, ahol állunk, egyetlen lépésre vagyunk a hatalmas szakadéktól. Ennek tükrében nem hátra kell lépni, hanem a helyes irányba kettőt előre. Az első és legfontosabb lépés a Demokratikus Koalíció (DK) támogatása, hiszen ezzel egy új rendszerváltást segíthetünk elő. A második lépés pedig az, hogy az egyéni választókerületekben a DK jelöltjére húzzuk az ikszet. Ez a szavazat nem csupán egy vokstól szól, hanem a baloldali identitás szimbolikus megnyilvánulása, amely azt üzeni: minket nem lehet a hatalommal erőszakosan a karámba terelni.
Figyelemmel kísérem, ahogy a politikai baloldal maradéka folytonosan küzd egy elátkozott vitával arról, hogy szükség van-e baloldali jelenlétre a következő parlamentben. Mintha egyetlen „igen”-en vagy „nem”-en múlna minden, mintha a DK nem venné észre a közvélemény rideg és keserű fordulatát. A kérdés most az, hogy mégis mit kereshet a DK a parlamentben? Vajon elérhet-e többet, mint amit az elmúlt másfél évtized során? Vagy csupán a kormánypártok pofozógépévé válik, miközben asszisztál az demokratikus keretek és a parlamentarizmus megcsúfolásához?
A DK, és ezzel együtt az egész ellenzék, lépésről lépésre szorította magát a karámba, miközben vak elbizakodottsággal hagyta figyelmen kívül a TISZA szó szerinti áradását. E probléma gyökerei talán Dobrev Klára, de leginkább Gyurcsány Ferenc felelősségére vezethetők vissza. Az, hogy Magyar Péter nem volt hajlandó kapcsolatot teremteni a „komprádor ellenzékkel”, érthető, és számos jó indoka is lehetett, még ha néhány tisztességes politikus ennek áldozatává is vált.
Fontos, hogy visszatekintsünk az események láncolatára, mert így érthetővé válik, miért válik egyre sürgetőbbé a távolmaradás és a Tisza pártjára történő szavazás a közelgő választásokon. Az ellenzék erkölcsi és politikai hitelessége gyakorlatilag megszűnt abban a pillanatban, amikor letették az esküt az alaptörvényre, amely akkor már szánalmas magyarázattal zárult: „én nem mondtam a szöveget”.
Utólag könnyű azt mondani, de már akkor is voltak, akik figyelmeztettek erre, ám a hangjuk csupán visszhang nélkül eltűnt. Ma csupán figyelni lehet arra, hogy mit tett az Orbán-hatalom – parlamenti mandátummal támogatva – a magyar demokráciával. A kérdés az, hogy mi történhetett volna, ha a történelem másként alakul. A válaszokat azonban most már nehezen lehet megragadni, és egyre inkább látszik, hogy a magyar nemzet még sokáig fog szenvedni a következmények nyomán.
Mindettől függetlenül, a magyar baloldalnak van jövője. Még ha jelenleg átmeneti időszakot él is, és fel kell adnia a parlamenti képviselet kétes lehetőségét, a történelem tanít minket a hátralépés szükségességére. Hátra kell lépnünk, amíg tiszta nem lesz a párt önmagáról és az általa javasolt ajánlatról a magyar nép számára.
Célunk, hogy a baloldal ne csupán visszatérjen, hanem egy új, demokratikus légkörben, mint a Tisza barátja, újra megerősödjön. Visszalépni sosem könnyű, azonban talán ez lenne az első lépés a baloldali büszkeség újraélesztéséhez.
