BECK TAMÁS: IDEFENT
András számára valóra vált minden, ami otthon még csupán távoli ábrándnak tűnt. Szőtt néhány szálat a luxus világában, különösen most, hogy a saját íróasztala mögött ül, miközben kifogástalanul szabott, díszes kasmírzakója feszül a teste körül. A hosszú ebédidők alatt magára szedett pluszkilókkal együtt ez már-már ironikus látvány. Az asztalán lévő herendi porcelán cukorkatartó folyamatosan megtelik bonbonokkal, és András, hogy egy kis szünetet tartson a napi monotonitásban, gyakran elmereng a Váci úton hömpölygő forgalom láttán. Az ő szemében az emberek egy hatalmas hangyaboly nyüzsgését idézik, ahol időnként csak egy kis kurzormozgással próbálja látszatra igazolni, hogy ő is dolgozik. Beosztottjai úgy vélik, hogy dandy életét éli, a luxus körülötte pedig csak megerősíti ezt a képet. Ám valójában elmondhatatlan hálát érez irántuk, hiszen naphosszat figyeli a világ eseményeit, inkább mintsem, hogy a munkatársait zaklassa.
András tudja, hogy csapata tagjai mindannyian tehetséges jogászok, akik sikeresen vívják meg a reménytelennek tűnő büntető- és polgári pereket. A mindennapjaikat azonban megzavarja az a különös helyzet, hogy az ügyvédi iroda alatti szinten egy összkomfortos garzon található, amelyben egy elaggott karmester lakik. Az aggastyán mostanában az emberi halandóságra emlékezteti a környezetét, hiszen reggelente a következő temetési szertartásának megfelelő komolyzenei anyagot válogatja össze. Amint megérkeznek a csipás szemű sztárügyvédek a munkahelyükre, az agg zenészként lehelyezi a bakelitlemezt, hogy az etalon remekművek, mint Chopin Gyászindulója vagy az Adagio, fülsiketítő erővel töltsék meg a teret.
András viszont nem hajlandó füldugókat használni, mintha egy hangos üzem területén dolgozna. Így nem kerülheti el a zene hatását, és az ő gondolatai is az örök vadászmezők felé vándorolnak. A munkatevékenységei ilyenkor sokszor szétesnek; a kurzor a monitora összevissza ugrál, míg a bonbonok a porcelán tartóból gyorsan eltűnnek, és újabb édességért kell ugrasztania egy ismerősét a közeli boltba. Amikor András megpróbál belemerülni valamilyen figyelemfelkeltő, országos visszhangot keltő büntetőügybe, az elkerülhetetlen végekkel járó bűncselekmények kényszerképzete szorongást vált ki belőle. Kedvetlenül taszítja odébb az aktákat, és feláll a székéből, hogy a páratlan panorámát kínáló ablakhoz lépjen.
Amikor a lent nyüzsgő tömeget figyeli, András elmerengett egy gondolatmeneten: talán ha annak idején a konzervatóriumba járna, boldogan élvezné azt a kaotikus zenei zajt. Mivel azonban a gimnáziumban reáltagozatos volt, inkább természettudományos ismeretekkel gazdagodott. Az általános relativitáselmélet tanulmányozása alapján tudja, hogy itt, felfele, gyorsabban telik az idő, mint lent a talajszinten. Bár csak milliomod másodpercek eltérésekről van szó, az irodában mindenki öregedése felgyorsul. András arcából azonnal elillan a vér, ahogy ez a gondolat megcsapja. Lopva hátranéz, és végigpillant a munkába merült beosztottjain: vajon melyikük fog először arra gondolni, hogy a megöregedésükért kártérítést kér Andrástól?
