Bánfai Zsolt versei
A lángoló hátú koalák fájdalmas kiáltása sokkal mélyebb sebezhetőséget tükröz, mint a meghasonlott éjszíjtárcsa panaszai, melyek egy túlhajtott világ gépezetében zúgnak. Az éhezők csontvázain a nap fénye olyan, mint egy elhibázott film, amely nem hirdethet mást, csak a kilátástalanságot.
Bűnök és korrupció
Földünk feketén vérzik, napról napra kiszipolyozzák, miközben gátlástalan üzleteket kötnek a kapzsiság oltárán. A felkent hivatalos személyek álarc mögé bújva élvezik a borukat, miközben fiatalokat küldenek a szenvedés rögös útjára. Neonfényben ragyog egy isten, de a keserűségről sem feledkeznek meg, a bocsánat pedig csak illúzió.
Amivé lesz a világ
Az idők változnak: Nemecsek áldozata már rég nem trendi. A grund, mely egykor otthona volt a reménynek, ma mélygarázzsá lett, míg fölötte üvegpaloták tükrözik a hideg valóságot. A vastüdőkhöz hasonlóan a korrupció lélegeztetése is folytatódik, miközben a putrik sorsa digitális nyilvántartásban sem merül ki.
Az emberi méltóság elvesztése
A kisemmizettek sorra zárják le a korszakukat, ám a rendszer csak strigulázza egymás után az életeket. Élnek, de ébredésük nem a szabadságról szól, hanem egy újabb aranyisten álarcának felfedéséről, aki már rég nem emberi. A muslincák háborgása figyelmeztet az elfojtott szenvedésre, amely sosem évül el; örökre velünk marad a bűn.
Bánfai Zsolt lírája hiteles tükörképet mutat a társadalom sötét oldaláról, ahol az emberi méltóságért folytatott harc egyre inkább elhanyagoltá válik. Az újbóli feléledés reménye mégis ott rezeg a sorokban, mintha a költészet ereje képes lenne megváltoztatni a világot.
Forrás: nepszava.hu/3289928_banfai-zsolt-versei
