Szigethy András: A Múlt Ködlovagjai
Szigethy András emlékét a bőség zavara övezi, hiszen sok éve alkotott hatással életemre. Ő és Daniss Győző voltak azok, akik a Népszabadsághoz történő felvétel esetén iránymutatást adtak, és tanítottak. András desztinációja, Szentbékkálla, egy helyszín, amely a Káli-medence szívében helyezkedik el, még a nagyközönség számára ismeretlen volt, csak néhány falu bujkált a hegyek között.
A ház, amelynek kapuit András szívélyesen megnyitotta előttem, igazi gyűjtőhely volt, ahol a barátok és ismerősök cseréltek eszmét. Közvetlen szomszédja, Cseh Tamás sokáig a legjobb barátja volt, de a politika idővel árnyékot vetett a barátságukra, a bal-jobb megosztottság kétségtelenül hatással volt a személyes kapcsolatokra is.
Amikor először összetalálkoztam Andrással, a régi történetek azonnal beleivódtak a légkörbe; a parasztház, amelyet a hetvenes években vásárolt, már akkor is a múlt szellemének otthona volt. A pince oldalában pihenő első felesége emléke úgy lüktetett a falak között, mint a fák a szélben.
De leginkább a hálás növények nyűgöztek le, amelyek a kertjében versengték egymást a fényért. András a gödöllői agráregyetemen tanulmányozta a növényvilágot, tökéletes tudományos ismeretekkel rendelkezett az őshonos és idegen fajokról, mégis a természet laissez-faire filozófiáját követte. A kertje nem a hagyományos szépségről szólt; inkább a vegetációk zsibongásának birodalma volt, ahol a növények egymásra torlódtak, s nem egyszer tájélményünk a zöld falak között könnyedén egy alagút érzését keltette.
A Himalája-cédrus, amelyet a kert közepébe ültetett, mintha kívülálló lett volna az eklektikus közegben, ám András még ezt is abszolválta, miután egy vihar letörte a csúcsát, az újabb növés keretein belül teremtve meg új lehetőségeit.
Az otthona szemben található fáskamrája, amelyet dolgozószobájának választott, a kreatív írás szentélye volt. Az egyszerű asztal és a Lenin-mellszobor melletti magány vetette alá őt az írás varázsának. A nyári hőségben és a téli chillben is ez a szegényes iroda volt az ő szellemi otthona, ahol a zavaró tényezők nélkül tudott a munkájára összpontosítani.
András írói álmokkal, Kádár-drámákkal, mágikus realista regényekkel, és teniszkönyvekkel gazdagította a kultúrát, ám valójában sohasem tudta levetkőzni hírlapíró identitását.
A Lenin-mellszobornak maradtam a megörököse, és büszkén őrzöm, tiszteletben tartva az ő kérését, hogy víz soha ne érhesse. Az emléke, amelyet ő hagyott hátra, még ma is élénken megragadják a szívem.
