Szentkép vagy torzó?
A könyv gerincén a szerző neve áll, de a mű egésze nehezen illeszkedik a hagyományos könyvformába: a szerkezet kérdéseket vet fel. A kötet 283 oldalából mintegy 163 oldalt jegyzetanyag tesz ki; a főszöveg és a jegyzetek viszonya pedig már önmagában is eligazítást igényelne.
A könyv kezdő lapjain hat, Kolozsvár-élmény ihlette vers olvasható. Ezt követően 88 oldalon keresztül az olvasó előbb a kolozsvári Sétatér irodalmi megjelenéseivel, majd a közeli tó madarai nyomán a hattyúmotívum magyar költészetbeli példáival szembesül. Az idézetek sora Muszorgszkij Hovanscsinájától Elizabeth Weston versrészletéig, Vergiliustól Gottfried Kellerig terjed.
A jegyzetapparátus 25 indexszámozott pontból áll, és főként a Sétateret vagy a hattyúkat emlegető citátumokat sorakoztat fel rövid kommentárokkal. Kiemelt helyet kap benne egy Hölderlin-vers csaknem kéttucatnyi műfordítása. Az viszont nem mindig világos, hogy egy-egy idézet miért került a jegyzetek közé az alapszöveg helyett.
A kötet elő- és utószóval egészül ki, amelyek puszta létükkel is jelzik: a mű keletkezése és mibenléte utólagos magyarázatra szorul. Az anyagot a szerző iránt régóta elkötelezett költőtárs, Farkas Wellmann Endre állította össze. Előszava szerint a rendkívül heterogén anyagot a további munkálkodás reményében adta át a szerzőnek; Szőcs Géza azonban érdemben nem írta át a kéziratot, csak apróságokat javítgatott, figyelt a hivatkozásokra, a forrásmegjelölésekre és az ortográfiára. Kis túlzással élete utolsó napján is ezen a kéziraton dolgozott.
Farkas Wellmann Endre nyitómondata szerint ez a könyv a Kolozsvárról valaha született legszebb vallomás. A szövegek jelentős hányada azonban csak közvetetten kapcsolódik az erdélyi városhoz, sőt nem egy közülük még így sem. Petőfi Tündérálmok című művében, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes vagy Rakovszky Zsuzsa említett versében megjelenik ugyan a hattyú motívuma, ám szerepe ezekben igencsak alárendelt, és Erdélyhez egyiküknek sincs köze.
Kérdés az is, hogy egy nagy történelmi hagyománykincset felhalmozó, jelentős kulturális aurával rendelkező város lényegi karakterjegye megközelíthető-e egyetlen tere, illetve annak valamely ezoterikus részeleme révén. A kötet tanúsága szerint nem: a motívumtörténeti katalógus a kívülálló számára aligha adja vissza a város egyediségének élményét.
Az utószóban a szerző már gyökeresen más célt és szerepet talál művének: szabad asszociációk jegyzékeként beszél róla, és megjegyzi, hogy sok időt vett el az idézetek pontosítása, visszakeresése, s nem is találta meg mindegyiket. Hozzáteszi: képzettársításokról van szó, nem tudományos dolgozatról, és József Attila sem rótta oda asszociációi mellé a pontos forrásmegjelölést. Ez az utólagos funkcióadás azonban nem egészen helytálló: itt nem működhet a József Attila-i analógia, mert az egészen más szövegalakítási metódust, lélektani hangoltságot és szereptudatot kíván, mint amit a kötet narrátora követ.
Ami ott tudatosan vállalt és követett szerkezetformáló elv lehetett, itt leginkább csapongásnak, olykor egyenesen az elbeszélői fegyelem megingásának tűnik. Ennek tanújele lehet, hogy a textusban igencsak esetleges részek maradtak, például egy-egy előadáson feltett kérdésekre adott részletes válaszok, de a struktúra szempontjából a műfordításról szóló vázlatos eszmefuttatások sem a helyükön vannak.
A könyv terjedelmének legjelentősebb része idézet, méghozzá igen eltérő típusú és színvonalú művekből. A zömük szerepeltetése motívum- és helytörténeti szempontból indokolt lehet, ám a szelekció néha meglehetősen meghökkentően működik. Érthető például, hogy a szerző idézi Márai Tó című karcolatát: ennek nincs ugyan köze a kolozsvári helyszínhez, ám hangulata, a genius loci mégiscsak felelevenedhet. Szőcs Géza azonban különös érdekességként a Márai-könyv egy további, a Nő című szövegének nyitányát is citálja, amely szerint a nők legszívesebben a tükör előtt ülnek, és lassú mozdulatokkal hajukat fésülik, néha santung-ruhát öltenek és sétálni mennek. Az olvasó eleinte arra gyanakszik, hogy a szerző ironikus keretbe helyezi e kimetszett, ekként pedig vicces poénnak tűnő mondatokat, de a szövegkörnyezet szerint ezt a közhelyet is komolyan kell venni.
A mű számos részlete bizonyítja a szerző komoly, a kuriózumokat is számon tartó erudícióját, irodalom-, művészet- és zenetörténeti tájékozottságát. Fel-felvillantja elemző és értelmező készségét, a lírikusi nyelvalakítás stílusteremtő kvalitásait, tanúsítja a komparatív szemléletmód iránti fogékonyságát és szempontjainak eredetiségét. Épp ezek fedezetében lehetett volna igazán méltó művé, esetleg két önálló opusszá formálni ezt a szöveghalmazt. Így inkább csak monumentális torzó maradt.
Végül külön kiemelendő, hogy a könyv külleme és borítója, amely a művészeti vezető, Tabák Miklós munkája, kivételesen igényes és kifejezetten szép.
