Krasznahorkai László visszatért az ELTE-re: sosem írta meg azt a könyvet, amelyet szeretett volna
Több mint tíz év után tért vissza alma materébe Krasznahorkai László, aki az ELTE Bölcsészettudományi Karának meghívására érkezett a Múzeum körúti campusra. Az író a Gólyavárban Gintli Tiborral, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet igazgatójával beszélgetett élete fontosabb állomásairól, egyetemi éveiről, pályájáról és arról a „hibáról” a Sátántangóban, amely a mai napig szúrja a szemét.
Krasznahorkai László közel egy éve a magyar kultúra második irodalmi Nobel-díjasa. A beszélgetés helyszínéül szolgáló Gólyavár előtt a nyilvánvaló telt ház ellenére is kígyózó sor állt volna, ha sosem kapja meg a díjat – az író ugyanis nemcsak páratlan munkásságáról ismert, hanem arról is, hogy ritkán szólal meg a magyar nyilvánosságban. Az utóbbi időben mégis történt némi fordulat: május óta Szegeden tartott összművészeti előadást a Mindig Homérosznak című műve kapcsán, alig egy hónappal később pedig Budapesten olvasott fel szövegeiből.
A Nobel-díj 2025. decemberi átvételekor a Stockholmi Hangversenyteremben eltöltött percekről szólva az író felidézte: „Először azt gondoltam, hogy ebben az országban – Svédországban – az olyannak nagyon nehéz lehet élni, mint én, aki most szeretett bele a szivarozásba.” Arról is beszélt, hogy a díjátvétel idején több napja nem sikerült rágyújtania, mert Svédországban mindenütt tilos a dohányzás, és végül a „kétségbeesés” jutott eszébe arról, hogyan lesz a díj mellé még egy szivar is.
Krasznahorkai László 1977 és 1983 között szerzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar–népművelő diplomát. Elmondása szerint azért került oda, mert a jogi karról menekült. Bár a magyar szak pontosan azt kínálta, amire számított, nagyszerű tanárokkal és tanulmányokkal, végül kiderült, hogy az igazi izgalmakat az akkoriban büfészaknak tartott népművelő szak tartogatta – többek között a 2017-ben elhunyt Király Jenőnek köszönhetően.
A beszélgetés során szó esett arról is, hogy Krasznahorkai, bár szomjazta a tudást az egyetemen, szakdolgozatot nem sok kedvvel írt. Végül azonban nem „megúszós” dolgozat született: az író Márai Sándor emigrációs munkásságát dolgozta fel, a regények mellett annak költészetét is.
Krasznahorkai László a szakdolgozata után mindössze két évvel, 1985-ben már megírta első regényét, a Sátántangót. Arról most is elmondta, amit olvasói évtizedek óta tudnak: valójában egyetlen regényt akart írni, és véleménye szerint a Sátántangó tökéletlensége vezetett ahhoz, hogy újra írjon. Elmondása szerint Tarr Béla és a vele való munka szembesítette időről időre azzal, hogy nem sikerült megírnia azt a könyvet, amelyet szeretett volna. Krasznahorkai László több filmen dolgozott együtt az ez év januárjában elhunyt Tarr Bélával.
A regényéből készített film kapcsán kénytelen volt újraolvasni egyes részeket: „A második fejezet egyharmadában van egy rész, ahol azt írom: »mohával benőtt cserepein«. Én pedig néztem: ezt én írtam? Az egészen érződött egy nagyon erős Kafka-hatás – úgy, hogy ilyet Kafka az életében nem írt volna, hogy »mohával benőtt cserepein«.”
Krasznahorkai felidézte, írói munkásságának jelentős része a jóvátétel: minden egyes regénye az előzőt tenné jóvá. Mivel legutóbbi, 2025 novemberében megjelent, A magyar nemzet biztonsága című regényében utal arra, hogy leszámolna az írással, adta magát a felvetés, hogy ez életműve lezáró darabja lehet. „Minden regényemet képzeljük el úgy” – zárta rövidre a kérdést.
