Elpazarolt tudomány? – A kutatási integritás válsága és a tudománypolitika felelőssége
Szabó Csaba Elpazarolt orvostudomány: Hiteltelen kutatók, megbízhatatlan kísérletek című, 2024-ben megjelent kötete a laboratóriumi kutatások világából kiindulva mutatja be a modern orvosbiológiai kutatás rendszerszintű problémáit. A szerző tárgyalja a „publikálj vagy tűnj el!” kényszerét, a reprodukálhatósági válságot, a módszertani és statisztikai szürkezónákat, valamint azt, hogyan torzíthatja el a tudományos teljesítményért folyó verseny magát a kutatási folyamatot.
A reprodukálhatósági válság azt jelenti, hogy számos tudományos szaklapban már publikált kísérleti eredményt később más kutatók ugyanazzal vagy nagyon hasonló módszerrel nem tudnak újra előállítani. Amikor a reprodukálhatatlanság már nem csupán eseti, hanem szisztematikus jelleget öltött, a kutatók válságként kezdték emlegetni a jelenséget. A megbízhatatlan kutatások különösen az orvosbiológiai területen járnak súlyos következményekkel, ahol egy ígéretes gyógyszerhatás vagy betegséggel kapcsolódó biológiai összefüggés a későbbi vizsgálatokban gyakran jóval gyengébbnek bizonyul vagy teljesen eltűnik.
A kötet első felének gerincét a reprodukálhatósági válság okainak és következményeinek elemzése adja. Szabó bemutatja a kutatókra és intézményekre nehezedő publikációs és finanszírozási nyomást, majd számos konkrét példán keresztül tárgyalja azokat a statisztikai, módszertani és laboratóriumi gyakorlatokat, amelyek formálisan nem feltétlenül minősülnek csalásnak, mégis torzíthatják a tudományos eredményeket. Ezt követően a súlyosabb kutatásetikai problémák, köztük a manipuláció és a tudományos csalás esetei felé fordul.
A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy belülről és érzékletesen mutatja meg a modern laboratóriumi orvostudomány mindennapi működését. Nem egyszerűen tudományos csalásokról ír, hanem mindezt beágyazza abba az intézményi közegbe, amelyben a kutatók dolgoznak. A szerző meggyőzően érzékelteti, hogy a teljesítménykényszer és a publikációs nyomás nem külsődleges zavarai a tudományos munkának, hanem egyre inkább magának a kutatási rendszernek a működési feltételei.
A könyv ugyanakkor kritikával is illethető. A szerző világszínvonalú gyógyszerkutató orvosként kivételesen közeli tapasztalatokkal rendelkezik a kortárs orvosbiológiai kutatás mindennapjairól, ez a belső nézőpont azonban bizonyos értelemben elemzési horizontját is kijelöli: a tudomány működésének társadalmi, intézményi és tudománypolitikai összefüggései kevésbé kidolgozottan jelennek meg, mint a laboratóriumi kutatás belső problémái. Ebből következően reformjavaslatai is differenciálatlanok, és nem számolnak kellőképpen a tudomány intézményrendszerének pluralitásával: a folyóiratok, kiadók, egyetemek, kutatóintézetek és finanszírozó szervezetek nem pusztán egy egységes rendszer végrehajtó egységei, hanem önálló célokkal és érdekekkel rendelkező szereplők.
Magyarországon a kutatási integritás intézményesülése töredezett és visszafogott. Az egyetemek többsége kialakított valamilyen szabályozást, ezek azonban sok esetben elsősorban a plágium megelőzésére, a doktori eljárásokra vagy az etikai kódexek általános előírásaira korlátozódnak. Az egyetemeken kívüli kutatóintézmények, finanszírozó szervezetek és más tudománypolitikai szereplők még kevésbé alakítottak ki koherens integritási politikát. Magyarország mindmáig nem hozott létre országos kutatásintegritási hivatalt, amely Európában egyre inkább alapvető intézményi elemnek számít, így az ENRIO európai hálózatához sem tudott csatlakozni.
Ebben a hazai intézményi környezetben Szabó Csaba könyvének magyar megjelenése önmagában is fontos esemény: annak reményét hordozza, hogy érdemi közbeszéd indul a tudomány megbízhatóságáról, és a megújulni kívánó tudománypolitika felismeri saját felelősségét. A tét nem egyszerűen az, hogy Magyarország sok tudományt termeljen, hanem az, hogy az itt létrehozott tudás nemzetközi rangját mindenekelőtt annak tudományos megbízhatósága és etikai minősége alapozza meg.
