Németország is utat tévesztett?
Az Alternatíva Németországnak (AfD) sikere a keletnémet tartományi választásokon ismét előhívta a német társadalomban a vitákat a politika és a nemzeti identitás viszonyáról. A sors iróniája, hogy közeledik október 3-a, a német újraegyesítés ünnepe. A német egység ünnepének úgy fog nekivágni az ország, hogy közben politikailag ismét szinte kettészakad, ezúttal az AfD-hez való viszonyulás mentén: Nyugat-Németországra és egy láthatóan rendszerellenes Kelet-Németországra.
Egy érdekes kérdés, hogy Németországban a demokrácia és a népi-paraszti mozgalom közötti szövetség miért volt látszólag erőtlenebb, mint az Egyesült Államokban vagy Közép- és Kelet-Európa sok országában. Sok német történész hajlamos visszavezetni a nemzet problémáit az 1525-ös parasztháborúra, melynek fáklyájához képest a majd egy évtizeddel korábbi Dózsa-féle keresztes felkelés pusztán gyertyaláng volt. Különösen 1945 után és főleg baloldali körökben volt divatos a magyarázat, miszerint a német demokratikus állampolgári tudat kialakulása ott kapta az első ütést, amikor a nagy népi felkelés nem volt képes győzelmet aratni. A második nagy hibának pedig azt tekintették, amikor nem sikerült 1848 német forradalmainak elérniük az egyesítést.
Az 1870-es porosz-francia háború óriási sokkot okozott a francia bonapartista rezsimnek, és hamis illúziót alakított ki a Bismarckot tömjénező német polgárságban is: miszerint a politikában az erő mindent megold. Innen sokak számára egyenesen vezetett el az út 1914-ig.
Ironikus, hogy a nagy német parasztháborút az emlékezetpolitikában a baloldaliak és a nemzetiszocialisták egyaránt vállalták: mindkét tábor a parasztban találta meg a népiség, a német jelleg hordozóját. Mivel a németség gyakorlatilag több mint száz államocskára volt széttagolva, könnyű volt a népi kultúrában megtalálni a német egység hordozóját.
A földműves népességet jogai és gazdasági önérvényesítése alapján talán három nagy tömbre lehet osztani. A nyugati területeken hamar kialakultak a kisbirtokos parasztgazdaságok. Az alpesi övezetben fennmaradt a nagybirtok, de széles volt a független szellemű szabad parasztság rétege. A keleti és északnémet területeken hatalmas nagybirtokok voltak, ahol az agrárproletariátus szinte lengyel parasztság sorsához hasonlítható függőségben élt. A napóleoni háború alatt Poroszország reformokat hozott: a jobbágyságot 1807-ben eltörölték, szélesítették az önkormányzatok hatáskörét és egyenjogúsították a zsidóságot.
Németországot 1871 után kettősség jellemezte: miközben az ország öles léptekkel haladt a legmodernebb ágazatokban, addig a társadalmak nagy részét még mindig a paraszti népesség tette ki. Az újkonzervatív Bund der Landwirte 1893-ban alakult, és agrárius programot fogalmazott meg. Parasztmozgalmak is színre léptek, a legbefolyásosabb a Bajor Parasztszövetség volt. 1933-ban Hitler betiltotta őket, akárcsak a többi mozgalmat és pártot.
A náci párt és a parasztság szervezetei között feszült volt a viszony. Hitlernek szüksége volt a nagybirtokosokra, ezért a német parasztfiataloknak inkább a gyarmatosítandó Lebensraum meghódítását ajánlotta. 1945 után a földkérdés keleten drasztikusan megoldódott: mintegy 7000 birtokos elveszítette a birtokát, és a teljes volt nagybirtokos elit elmenekült. Nyugat-Németországban a szociális piacgazdaság támogatta a szegényeket, és adótörvénnyel nyirbálta meg az arisztokrácia jogait.
A német agrárnépesség az 1950-es években érezhette úgy először, hogy teljes jogú állampolgár, bár ez csak az NSZK-ban jelentett demokráciát és gyarapodást. Földreform ide vagy oda, keleten a diktatúra állandósult 1990-ig. E diktatúra bukása után mindenki reménykedett, hogy az 1848 utáni német görbe útból végre egy egyenes út lesz. De ahogyan látszik, még mindig egy mentális Nyugat-Kelet törésvonal szakítja szét Németországot.
