A hatalom könyvei vagy a könyvek hatalma
A Karmelita könyvtára mindenekelőtt a döntéshozói kompetencia jelképe: olyan politikus könyvtára, akinek minden képessége megvan arra, hogy döntsön az állam működtetésével kapcsolatos kérdésekben. Emellett a könyvtár azt a múltat és azt a hagyományt is meg kívánja jeleníteni, amit a hatalom előképének tart. A könyvtár azt sugallja, hogy ez a hatalom nem a semmiből jött, ott van mögötte az egész magyar kultúra, az egész magyar tudomány és az egész magyar történelem.
A könyvtár azt az üzenetet is közvetíti, hogy az itt dolgozó politikus nem pillanatnyi indulattól vezérelve cselekszik, hanem mérlegel, olvas, ismer, tud, és főleg – államférfihoz méltón – történelmi perspektívában gondolkodik. Mivel az ilyen rezidenciákon – gondoljunk csak az Élysée-palotára – csaknem mindenütt van könyvtár, a megrendelő előtt valamiféle kulturális minta is lebeghetett. Csakhogy a két könyvtárnak – egyik az Élysée-palotáé, másik a Karmelitáé – nagyon különböző a jelentése.
Az Élysée-palota könyvtárának középpontjában a francia nemzet kulturális emlékezete áll. A köztársasági elnök mintegy belép egy évszázadok óta épülő kulturális világba. A könyvtár azt sugallja, hogy az államfő ennek a több évszázados hagyománynak egyszerre örököse és ideiglenes őre. Ami a Karmelita könyvtárát illeti, itt nem az évszázados hagyomány, hanem a vezető politikus áll a középpontban. És még egy különbség: az Élysée-palotának a történelmi hagyományt megjelenítő könyvtára az államfő felett áll, a Karmelitában viszont a könyvtár a kormányfő alakja köré van komponálva. Az Élysée-palota könyvtára a kulturális folytonosságot jeleníti meg; a Karmelita könyvtára viszont az államférfi politikusi tekintélyét. Az egyikben a könyvtár presztízse hozzáadódik az intézmény presztízséhez, a másikban a könyvek a politikus legitimitását szolgálják.
Az Élysée-palota könyvtárát, amelynek hivatalos neve Bibliothèque de Napoléon III, 1860-ban létesítették, még a II. Császárság alatt; a császár itt helyeztette el anyja, Beauharnais Hortenzia könyveit. A könyvtár egyrészt fogadásokra szolgált, másrészt nem egy államfőnek – így De Gaulle-nak, Pompidou-nak vagy Mitterrand-nak – itt készítették el a hivatalos portréját. Közülük a Mitterrand-é különösen emlékezetes, mivel az V. Köztársaság negyedik államfője nyitott Montaigne-kötetet tart a kezében. A könyvtár Mitterrand idejében csak reprezentatív helyiség, a palota többi részében viszont – polcokon, asztalokon, sőt egymásra tornyozva még a padlón is – szinte mindenhol látott könyveket a látogató. Mitterrand-nak ugyanis a könyv nem látványelem, nem díszlet, neki a könyvekkel való együttlét volt a fontos. Tudjuk, az államfő könyv nélkül sohasem indult sétára, még a palota környékén sem; utazáskor pedig kettőt-hármat, sőt néha négy könyvet is magával vitt. A könyv tette lehetővé, hogy kiszakadjon abból a világból, amelyben minden pillanatban államfőnek kellett lennie. A könyvek – mondogatta – nem arra valók, hogy választ adjanak a kérdéseinkre, hanem arra, hogy újabb kérdéseket tegyünk fel.
Ezért olyan érdekes Mitterrand Élysée-palotabeli magánkönyvtára. A könyvek ugyanis az ő szemében épp azért voltak fontosak, mert nem engedték, hogy a hatalom megmaradjon saját bizonyosságai között. A francia államfő példája azt sugallja, hogy a könyvtár – pont erre utal Mitterrand hivatalos fotóján, hogy a XVI. század nagy szkeptikus gondolkodójának művét tartja a kezében – a kétely meg az önvizsgálat helyszíne is lehet.
