Még mindig azt ünnepeljük, hogy ünnepelhetjük – balos alternatívák nélkül
Lassan négy évtizede ünnepelheti szabadon az ország 1956-ot. Ennek ellenére még mindig abból táplálkozik a megemlékezések pátosza, hogy nem lehet megünnepelni. Pontosabban, hogy most végre meg lehet ünnepelni. Eddig nem lehetett, tiltották, rátelepedtek, kisajátították, de most végre birtokba vehetjük. Ami azt jelenti, hogy még mindig nem magát a forradalmat ünnepeljük október 23-án, hanem azt, hogy igazán ünnepelhetővé vált.
Magyar Péter a 70. évfordulón elmondott beszédében ugyanezt a hagyományt folytatta. Többször is hangsúlyozta, hogy végre egy valóban szabad és független Magyarországon ünnepelhetjük dicső 13 napunkat. A szavazásos rendszerváltás igazi nemzeti egységet hozott el – mondta. 1956 is erre tett kísérletet, de elbukott, külső erőkkel leverték. Az 1989-es átalakulás is rendre olyan politikai erőket emelt hatalomra, amelyek megosztották a nemzetet.
El kell azonban ismerni, hogy mindez csak egy értelmezés. Magyar Péter egy-két utalástól, párhuzamtól eltekintve kerülte a direkt üzeneteket. Első szinten 1956-ot idézte meg, eseményekről, hősökről mesélt, őszinte kegyelettel, tisztelettel. Kormányának értékrendje, politikai, ideológiai narratívája a szöveg mélyebb rétegeiben bontakozott ki.
A nemzeti egység erőteljes hangsúlyozása arra utal, hogy a miniszterelnök a győzelméhez szükséges népfrontos támogatást nemzeti egységként kívánja értelmezni. A lényegi kérdés, hogy mi köré szerveződik ez a nemzeti egység: egy európai, szabad, demokratikus, polgári Magyarország képét vizionálja, a tőkés piacgazdaságra épülő polgári demokráciát.
A másik, jóval egyértelműbb üzenet az antikommunizmus, amely nem a sztálinizmus elítélését jelenti, hanem minden olyan radikális baloldali irányvonal elutasítását, amely hosszabb távon a tőkés rendszer leváltását célozza. A narratíva szerint az 1956-os forradalom is az idegen, „kommunista” alternatívák ellen lázadt.
Nem meglepő, hogy magáról 1956-ról az idei kormányfői ünnepi beszédben sem esett szó. Kegyeleti közhelyek hangzottak el, a bukás tragédiája, a hősök áldozathozatala, a megtorlás kegyetlensége. A 13 nap változó valóságáról szinte semmi nem rajzolódik ki: milyen forradalmi célok fogalmazódtak meg, miképpen működtek a nemzeti bizottságok, a munkástanácsok, mit ígértek az embereknek ezek a folyamatok. Ha jobban belemerülünk, kiderülhet, hogy rengeteg embert egy Magyarországra szabott, demokratikus szocializmus perspektívája mozgatott. Több elismert történész, köztük Rainer M. János is felhívta már erre a torzításra a figyelmet.
Nem szándékom vörösre festeni 1956-ot, hiszen más politikai törekvések is mozgósító erejűek voltak. De a 13 nap progresszív, az önigazgatás irányába mutató baloldali mintái erőteljesek és átélhetőek. Egy ünnepet az ilyen elemek éltetik: ha csak pár napra is, de realizálódó célok, reformelképzelések. Ám 1956 még mindig a politikai értelmezések szorításában vergődik, amelyek 1989 óta a polgári demokratikus rendszer nemzeti egységét akarják legitimálni vele.
A 70. évforduló állami megközelítése, a miniszterelnök ünnepi beszéde sokat elárult a Tisza-kormány ideológiájáról, politikai törekvéseiről. Az Orbán-rendszerhez képest haladóbb, progresszívebb, nyitottabb jobbközép kurzusról van szó, amely önmagától aligha akar többet egy standard európai polgári demokrácia kialakításánál. Ugyanakkor a népfrontos támogatottság még jó ideig nyitottá teszi valamilyen párbeszédre a társadalommal. Utóbbi kitartásán, következetes politikai álláspontján, szervezettségén múlik, hogy ez milyen szinten realizálódik.
