LAUER PÉTER: ÓDA az Életről
Hányszor álltam neki, hogy átadjam neked mindazt, amit az élet közel ötven év alatt felhalmozott, és ami számomra a telihold fényét idézi. E szavakat a növekvő sarló árnyékában írtam, emlékeztetve arra, hogy mennyi mindent tartogatok számodra.
Soha ne hidd, hogy csupán ennyit tudok belőled magamnak elraktározni! Csak néhány kólásüveg töredékei maradtak, és a lehullott cseppek, mint a csípős ketchup ízének emléke, mind-mind a múlt darabkái, amelyek a pillanataink romjaiból származnak.
Összenőttünk, mint ahogyan a fák tél végén egybeérnek; félig még alszunk, de mindig éberek vagyunk. A velejáró ismeretség érzése az, amelyet megélek, ahogy kezed érintése érkezik, mintha régóta vártuk volna egymást. Szívszorító, ahogy a tiszta kéz belemerül a koszos tenyerem mélyébe, oly módon, hogy mindez a közös életünk lenyomata.
